Mély ember, mindig többet szenved...

Mély ember, mindig többet szenved...

Túl könnyedén venni az életet nagyon felszínes dolog, és ha ez alapvetően jellemző az egyénre, akkor maga az ember is felszínes….

Általában az olyan emberek vidámak állandóan, akik igénytelenek a többre, a jobbra és a mélyebbre…

Nem mondom, hogy minden esetben így van ez, de többnyire igen - hiszen ha egy-két igényed van csak, és összesen 2-3 dolgot látsz át és fogsz fel az életből, akkor azokat gyorsabban ki tudod elégíteni, mint ha kétezret…

Ebből fakad az is, hogy a felszínes, és morálisan igénytelen embert nem sok minden fogja zavarni, míg a mély lelkű és morálisan igényest sok minden. Természetes azért, hogy a felszínes ember ezen gondolatokra esetleg így reagál: "túl komolyan veszel mindent!", s a mély nem is fog tudni erre mit mondani, mert amit mondana erre, arra nem volna szükség akkor, ha nem igénytelen emberrel állna szemben, ő is értené, s nem beszélne így….

Ugyanis a felszínes ember lényegéből fakadóan igénytelen és nem vágyik olyan lelki-szellemi mélységekbe, mint az, aki mély. A mély viszont szükségszerűen szenved és nem is tud igazán mit kezdeni az ilyen emberekkel. Szenved, mert lényegéből fakad, hogy fáj neki az igazságtalanság, és a hiábavaló felszínes üresség. Tehetetlen mert, amit mondana, fel sem éri lélekkel és ésszel az igénytelen üres ember...

ÍR ÁLDÁSOK

ÍR ÁLDÁSOK 

Áldott legyen a fény, mely rád világít, és a fény, amely benned van.

Az áldott fény sugározzon be téged és melegítse fel a szívedet, míg úgy nem lobog, mint a kandalló tüze.

Így minden idegen melegedni jöhet hozzád, s minden barátod is.

Sugározzon szemedbõl a fény, mint az ablakba állított gyertyák fénye, mely a viharban vándorlókat hívogatja. Áldott legyen a rád hulló lágy, édes esõ.

Hulljanak lelkedre e cseppek és csalogassák ki a virágokat, hogy illatukkal megteljék a levegõ.

De áldott legyen a nagy vihar is, és rázza meg lelkedet, hogy fényesre és tisztára mossa, és sok kis tavacskát hagyjon hátra, amelyben megcsillan az ég kékje és idõnként egy csillag.

Legyen áldott a föld, az egész földkerekség, hogy mindenütt kedvesen fogadjon, bármerre is vezessen utad. Legyen puha a föld, amikor a nap terhétõl fáradtan lepihensz és legyen könnyû, amikor kinn fekszel alatta. Olyan könnyen terüljön el fölötted, hogy lelked kiröppenhessen fölfelé, és elérje útja végén az Istent!

A TE FELADATOD!

A TE FELADATOD!

Egyszer nagy szárazság köszöntött be a pusztán. Először a fű barnult el és sült ki. Aztán a bokrok és a kisebb fák is kihaltak. Nem esett az eső, a frissülést hozó reggeli harmat is elmaradt. Sok állat szomjan halt, mert csak kevésnek volt ereje kimenekülni a sivatagból. A szárazság tovább fokozódott. Még a legerősebb és legidősebb fák is, melyeknek gyökerei mélyen a földbe hatoltak, elvesztették leveleiket. Minden kút és folyó, forrás és tó kiszáradt. Egyetlenegy virág maradt életben, mert egy egészen kicsi forrás pár csepp vizet adott neki. De a forrás kétségbeesett: "Minden kiszárad, szomjan hal és elpusztul, és én mindezen semmit nem tudok változtatni. Mi értelme van még annak, hogy pár csepp vizet hozzak fel a mélyből a felszínre?"Egy vastag, öreg fa állt a közelben. Hallotta a forrás panaszát, és mielőtt meghalt, ezt mondta neki: "Senki nem várja tőled, hogy az egész pusztaságot felvirágoztasd. Neked csak az a feladatod, hogy egyetlen egy virágnak életet adj. Semmi több."