A két mag

A KÉT MAG 

Két mag egymás mellé került a termékeny őszi földben. Az első mag azt gondolta: - Növekedni akarok! Le akarom nyújtani a gyökereimet mélyen a földbe és azt akarom, hogy kicsírázzam a föld felszínén... a nap melegét akarom érezni az arcomon és a reggeli harmat áldását a szirmaimon! És növekedett.

A másik mag ezt mondta: - Miféle végzet az enyém! Félek.

Ha lenyújtom gyökereimet mélyen a földbe, nem tudom mivel fogok találkozni.

Ha a fölöttem lévő kemény földben utat török felfelé, megsérthetem gyenge csíráimat...és ha a kinyílt rügyeimet egy csiga meg akarja enni? És az is megtörténhet, hogy virágaimat egy gyerek leszakítja...Nem, jobb ha várok, amíg biztonságosabb lesz a helyzet. És várt...

Egy tyúk, a tavasz megérkezésével élelmet keresve kapirgált a földön, megtalálta a magot,...aki csak várt...egyre várt...és rögtön bekapta azt.

Természetes dolog hogy együtt élünk az élet kockázataival. Számolva azzal, hogy nem tudjuk, mennyit kockáztatunk.

Most más madár dalol

Túrmezei Erzsébet: 

Most más madár dalol

Mióta Jézus Krisztus velem jár,

elhallgatott a fekete madár,

mely minden év után azt sírta: Kár!

Végig az úton, tűnő éveken

azóta más madár dalol nekem.

Erőm újul a csengő éneken.

Ha hervad a százvirágú tavasz,

arról dalol, hogy Jézus ugyanaz,

akár virág nyit, akár tél havaz.

Ha évek után évek tűnnek el,

és egyre sebesebben szállnak el,

– az örök ifjúságról énekel.

Arról, hogy mindig új a kegyelem,

és mindig egy, aki itt jár velem

fénylő nappalon, sötét éjjelen.

A célról, amint hívogatva int,

s minden lépéssel közelebb megint...,

melyért könny, küzdelem megérte mind.

Előttem száll, és énekel nekem.

Énekeit vele zümmöghetem,

amint megyek át tűnő éveken.

Újulva hallgatom új dalait,

amint reájuk sorra megtanít

a csodaszárnyú, szent madár: a HIT.

Adj és szeress!

Adj és szeress!

Nincs édesebb dolog az életben,

Mint másoknak örömet szerezni,

Nincs boldogabb érzés a világon,

Mint vigasztalni, adni, szeretni.

Higgyétek el, nem ér az élet

Semmit mások boldogsága nélkül,

S annyit és a lelkünk-e világon,

Ahány lélek szeretetén épül.

Mikor adunk, kétszeresen kapunk,

Vigasztalunk, erőt mi is nyerünk.

Könnyet törlő kezünk megáldatik,

Százszor több lesz elosztott kenyerünk.

S ha már mindenünk széjjel osztottuk,

Akkor vagyunk a leggazdagabbak,

Mások kertjébe ültetünk rózsát,

Mégis a mi léptünk előtt nyílnak.

S milyen boldogság rájuk találni,

Tudod, hol nyílnak – betegágyaknál.

Mosolyra vált arcon, hű szívekben,

Könnyes szemek forró hálájánál.

Nem szeretnéd ezt a boldogságot?

Élj másokért, tanulj meg szeretni,

Nincs másképp az életnek értelme:

Próbálj mindenkinek valamit adni!!