Összekulcsolt kezek
Álmos alkony ül a falu fölött. Egymásután sötétednek el az ablakok. Az órás ablaka azonban még sokáig világos. Pali bácsi az öreg dolgozóasztal mellett ül, naphosszat alig hallatja hangját, dolgozik. Tudja ezt a környéken mindenki, meg is bíznak benne.
- Hallod, apukám, min gondolkozom - szólal meg a felesége, mire ő az egyik szemével hunyorít, másikon az órások nagyítója:
- Hallgatlak!
- hogy mi lesz velünk, ha Esztike elkerül a háztól? Nélküle üres lesz a mi kis hajlékunk. Hozzunk még egy kislányt!
- Örökbe? - kérdez rá dörmögve.
- Természetesen örökbe. Fel tudnánk még nevelni, ha a jó Isten erőt ad hozzá!
- Csakis akkor. hangzik a pult mögül, majd Pali bácsi föláll. Két tenyerére támaszkodik, mankóit hóna alá húzva, meglévő bal lába segítségével átbotorkál a másik asztalhoz. Nem kell messzire vonszolni a testét, konyha és műhely együtt van. Szegényesen.
Leültében elkapja felesége meleg tekintetét, majd csendesen mondja ki a döntő szavakat:
- Jó, hozzunk, anyukám!
Zihál, fullad. Cukor- és szívpanaszai vannak. De mégis csend és béke van közöttük. Öregedő két pár kéz imára kulcsolódik, körben a falon vidáman ketyegnek az órák.
Kopognak, majd szíves szóra belépnek az ajtón:
- Jó napot kívánok! Meghoztuk a csöpp emberkét! Fogadják szeretettel!
Nemsokára ismét magukra maradnak a csöpp emberkével, aki némán áll, leszegett fejjel. A felnőttek mellette. Síri csönd. Csak belül kavarognak az érzelmek és gondolatok:
- Becsaptak! Becsaptak! Az nem lehet! Isten is becsapott volna? Az nem lehet! De igen, nem, nem!
Pali bácsi hol ide, hol oda néz szemüvege fölött, majd megszólal:
- De hát mondd meg végre, mi történt?
Egy pillanatig csend van. Tisztán hallani, hogy a tőszomszédságban épült malom moraja szűrődik be. Kint gabonát őrölnek bent az idegek őrlődnek.
-Én nem őt választottam!- suttogja az asszony.
- Neeem? Hanem?
- Szőke hajút, telt arcút, mosolygós, pirospozsgásat - és nézd! Egy halom pelenka pedig milyen nagy gyerek már. Mit csináljunk?
- Vidd vissza! Te intézted, mondd meg, hogy velünk nem lehet így kibabrálni!
- Megérdemelnék! De hiszen - még nem is imádkoztunk! Kicsikém, add ide te is a kezed!
Öregedő két pár kéz imára kulcsolódik, közéjük simul parányi idegen kéz. Ismeretlen szülők idegen szülöttéé.Aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be visszhangzik bennük Jézus tanítása.
Befogadták. Mert bezárt szemmel is többet láttak sok nyitott szemű embernél. És néhány nap múlva megszokott életrendjükbe beleépült a kisgyermek gondozása is. Pali bácsi pedig tovább reparálta a legkülönbözőbb órákat.
És minden nap a Biblia olvasásával kezdődött. Mónikát, a kis ajándékcsomagot úgy megszerették, mintha a sajátjuk lett volna.
Az évek suhantak a kis ház fölött. Sok gond és vesződés árán a kislány megtanult önállóan étkezni, sőt szépen beszélni is.
Egyszer ismét vendég kopog be hozzájuk. A közeli iskola egyik tanára. Mónika előbb félrehúzódik, de lassan csak sikerül a barátkozás:
- Láttál már csikót?
- Láttam. Itt a malom udvarán.
- És mondd, hány lába van a csikónak?
-Még nem számoltam meg, de - három biztosan van!
- Talán még négy is?
- Talán még négy is
A tanár elmenőben azt mondta a szülőknek:
- A kora megvan ugyan, de kissé éretlen, nem vehetjük föl iskolába, esetleg évek múlva - útközben azonban az órásékon tűnődött, hogy milyen különös emberek, az otthonuk is mintha más volna, mint a többieké. Azt beszélik, nagyon segítőkész emberek, csak olyan, olyan maradiak. Vallásosak. El nem maradhat náluk a templom, vagy ahogyan ők mondják, az imaház. Az ember valami pap-féle. Prédikálni is szokott. A minap a részeges Miska, az a világ csavargója, aki csaknem a fél falut összeverte, bebotlott hozzájuk. Nem valószínű, hogy órát hozott volna javíttatni. De mintha a fickó megváltozott volna azóta! Biztosan beszervezték már nem is iszik - Aztán itt van ez a fogadott gyerek! Valóban éretlen szegényke, de az órásék mindent megtesznek érdekében, mintha a sajátjuk volna ezért talán még lesz is belőle valami, máskülönben, titok lengi körül a házat. Egyszerű titok: mások, mint a szomszédok. Családias légkörükben van valami megmagyarázhatatlan. Az értené csak meg, aki látná őket naponta Bibliájuk fölé hajolni. Nemcsak olvassák: magukba szívják a tanításait. Imádságuk? Úgy beszélnek Istennel, mintha karnyújtásnyira állna előttük, mintha a legkedvesebb Barátjuk lenne, szinte átölelik.
Az anyának tanításra is telik az idejéből. A türelméből is:
- Így kell fogni a ceruzát, no, próbáld csak még egyszer! Ez már jó! Segítek! Írjunk előbb együtt! Látod, milyen jó lett? Próbáld egyedül! Ügyes vagy! Talán egy kicsit egyenesebben. Vonaltól-vonalig - látod, megy már!
- Édesanya! Már tudok egy betűt, jaj de jó!- lelkendezik Mónika.
- Írd tele az egész oldalt! Amíg főzök, közben rád nézek, itt az asztal végén elférsz!
Egy hét sem telt el, amikor az anya új játékot talál ki:
- Itt van három lap, írjál mindegyikre egy-egy betűt! Amit már megtanultál! Jól van! Most gondolkozz, milyen ismerős szót rakhatnánk ki belőlük?
Néhány pillanat, és harsány öröm jelzi a találatot:
- IMA!- kiáltja Mónika harsányan, hogy az apa keze megrezzen, nem is tudja becsavarni a helyére illesztett csavart. De ki törődik ilyenkor órákkal és csavarokkal, amikor a kislány megtalált egy szót!
Ebéd után anya kézenfogja Mónikát:
- Gyere, kicsikém, meglátogatunk egy idős nénit. Nagyon beteg, nem tud fölkelni az ágyból. Viszünk neki ételt, mert főzni sem tud.
- Szegény- sajnálja Mónika, - vigyünk neki süteményt is! Felvehetem az ünneplő ruhámat?
- Jó az, ami rajtad van. Még nem árultam el, hogy takarítani is fogunk. A munka végeztével pedig együtt olvassuk a Bibliát és-imádkozunk! fejezi be Mónika.
A Biblia jó gyakorló könyvnek bizonyult. Mire Mónika iskolába mehetett, a betűk azok a csúnya, komisz ellenségek barátai lettek! Mind megismerte őket. És az esztendők múlásával sok mindent tanult általuk.
Egy szép napon váratlan vendégek toppantak az órásműhelybe. A Tanács képviseletében. Oklevelet hoztak a gyermeknevelésben tanúsított áldozatos munkájuk elismeréséül, és hozzá egy borítékot.
Ünnepélyes pillanatok. Valamennyien megindultan hallgatnak, végül Pali bácsi töri meg a csendet, miközben megszokott mozdulattal simítja végig gyöngyöző homlokát:
- Nagyon köszönjük, csak hát mi ezt nem érdemeljük meg! Mi nem tettünk semmi rendkívülit!
Ennél örömtelibb már csak az a nap volt, amikor Mónika a fehérruhások között sorakozott az imaházban. Beszervezték? Nem! Ő maga határozott így.
A legnagyobb öröm pedig az lesz, amikor azon az elkövetkező nagy napon a Király azt mondja majd a jobb keze felől állóknak:
Amikor éhes voltam, ennem adtatok, amikor jövevény voltam, befogadtatok Bizony mondom néktek, ha megcselekedtétek ezeket akár csak eggyel is az én kicsinyeim közül, velem tettétek meg!
