MÉG A SZÍV IS KEVÉS

Túrmezei Erzsébet

MÉG A SZÍV IS KEVÉS

Ha megszólalok, ha beszélek,

sohase hangozzanak

mitseérő, mitsesejtő,

mitsesegitő, üres szavak !

Legyen ott a szívem a szóban!

Egész szívem !

De még a szív is kevés,

Krisztusom, tégy csodát velem !

Szívemben is,

szavamban is

Te légy jelen !

S akármit teszek, a parányi tettek,

mozdulatok is áldássá lehetnek,

csak semmit ne végezzek sohasem

gépiesen !

Legyen ott minden tettben a szívem !

Egész szívem !

De még a szív is kevés.

Krisztusom, tégy csodát velem !

Szívemben is,

tettemben is

Te légy jelen !

Egy rózsa...

Egy rózsa...

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt. 

Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát: 

- Nem unod a várakozást? 

- Talán. De folytatnom kell a küzdelmet. 

- Miért? 

- Mert ha nem nyílok ki, elhervadok. 

Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.

De nem mindegy, hogy mire!