Páskulyné Kovács Erzsébet
A SZERETETBEN ISMERTELEK MEG
A szeretetben ismertelek meg
abban a forró, égő lázban,
abban az isteni vágyakozásban,
ahogy kerestél.
Addig ismeretlen voltál nékem,
csak kerülgetett képzeletem,
megrajzoltam magamnak képed,
próbáltam formát adni néked,
de nem sikerült.
S mert láttad, vágyom tudni, ki vagy:
megfejtetted előttem önmagad.
A végtelen ég kéklő mezején
egy csillag indult el énfelém.
Megállt fölöttem, s néztem ott
azt a remegő, fénylő csillagot:
és közben történt valami velem.
- A szívemben kettéhasadt az élet,
jászol formája lett a mélyedésnek:
és fájni kezdett bennem a bűn.
- Majd egy kereszt lett a tátongó résben,
s ott láttam szörnyű szenvedésben
vonagló, véres, könnyes arcod:
ott vívtad értem a harcot,
hogy megismerjelek.
- Most már tudom, ki vagy,
milyen a lényed:
minden képzeletem semmivé lett.
Ilyet gondolni sem tudtam, mertem,
én ilyen érzést még nem ismertem.
Rád csodálkozom, és sírva kérdem,
hát ilyen Istenem vagy nékem?
Aki jászlon, kereszten,
véres halálon át jöttél,
hogy megismerjelek:
megtanuljam, milyen szereteted?
