ISTEN CSODÁJA

Petőfi Sándor
ISTEN CSODÁJA
( részlet )

"... Mi lesz belőlünk?... ezt én kérdezem,

De mily kevesen gondolnak vele.

Oh nemzetem, magyar nép! éltedet

Mindig csak a jó sorsra bízod-e?

Ne csak Istenben bízzunk, mint biránk;

Emberségünkből álljon fönn hazánk!"

Szalkszentmárton, 1846. január

A szeretet ereje

Márkus Ferenc: 
A szeretet ereje

Lacika felnézett a homokozóból, ahol éppen várat épített, majd ijedten szaladt be édesanyjához a konyhába. - Édes! - mert erre lett tanítva, hogy így szólítsa szülőanyját. - Édes! A kapuban megint ott áll az a szakállas bácsi, akinek nagyon piszkos és rongyos a ruhája, s bámul befelé. Marika - mert az édest így hívták a felnőttek, elhúzta a konyhaablak függönyét, kinézett, majd amikor megfordult, Lacika egy könnycseppet látott az édes szemében. Az elhanyagolt külsejű még egy kicsit nézett befelé, majd lehajtott fejjel, dülöngélve továbbment. Marikat, és most már nevezzük néven a szakállast, Lászlót pár éve még nagy-nagy szerelem főzte egymáshoz. László jól keresett egy kőműves vállalkozónál. A legügyesebb szakembere volt. Szerelmük beteljesedése a hazásság lett. Az első években minden olyan csodálatos volt, hogy jobbat kívánni sem lehetett volna. S amikor Marika bejelentette, hogy babát vár, Lacival madarat lehetett volna fogatni. Csak egy valami árnyékolta be Marika boldogságát. Laci élt-halt a tekejátékért. Barátaival sokszor éjfélig tartó bor- és sörmeccseket vívtak. S az italozásnak meg lett az eredménye. A sok kimaradás és részegség magával hozta a gorombáskodást is. Laci az alkohol rabja lett. 

Marika sokszor a kezet összetéve kérlelte Lacit, amikor az dülöngélve hazaért: - Lacikám! Gondolj a születendő gyermekünkre. Ha akarod, én megveszem azt a kis bort vagy sört, csak itthon fogyaszd el. Ne menj abba a rossz társaságba. S egy ilyen eset után megtörtént az, ami Marika lelkét megrendítette. László kezet emelt rá. S ez egyre gyakoribbá vált. Ivott, s már a keresetét sem adta haza. Amikor egy erősen alkoholizált hajnalban hazaért, megverte síró feleségét. A pohár betelt. Marika beadta a válópert, mivel a ház az ő tulajdona volt, Lászlónak mennie kellett. Nemsokára Marika megszült. A mindene, szeme fénye lett a fia. Az adott mindennapi erőt, ha a fiát nevelgette, tanítgatta. Azóta négy év telt el. Lacika megerősödött, szép kis gyermekké serdült. De ha kint játszott az udvaron, a kapuban mindig megjelent a szakállas bácsi. Lacika azt is látta, hogy a kapuban kapaszkodva a szakállas bácsi sír. Majd ezt is hallotta:- Kisfiam, drága kisfiam! Ne félj tőlem! Én vagyok a te édesapád! Gyere ide, engedd, hogy megsimogassalak! Egy másik alkalommal László kezében üveggel jelent meg. Hosszas belső vívódás után az üveget elhajította, majd fuldokló zokogás közepette elment. Marika, aki mint legtöbbször, a konyhában tevékenykedett. Résnyire elhúzta a függönyt, így ő is látta a zokogó, magába roskadó férfit, Lászlót.

 Csak ez jött ki a száján: - Laci, nagyon sajnállak. Egy idő óta azonban László nem jelentkezett. Viszont a fülébe jutott Marikának, hogy László szakított eddigi életmódjával, nem iszik. Majd azt is hallotta, hogy újból dolgozik régi munkahelyen. Közeledett a karácsony. Lacika éppen kint játszott, amikor egy jól öltözött ember jelent meg a kapuban. Marika is kinézett a függöny résen, s szemében újból könnyek jelentek meg. De ezek a könnyek már az öröm könnyei voltak. Kirohant a kapuhoz, s kinyitotta. Zokogva borultak egymás nyakába. László az örömtől meghatottan suttogta:

 - Itt vagyok, más vagyok, nagyon szeretlek benneteket. 

Marika a könnyein keresztül nézett rá: - Lacikám, Isten hozott. Én is szeretlek. A kis Lacika, aki eddig szótlanul figyelte az előtte történteket, értelmével felfogta, hogy itt valami jó és szép történt. Hozzájuk szaladt. Megfogta az édes kezet, majd felnézett rajuk. Boldog kacaj buggyant ki ajkán: 

- Édes mamám. - 

Majd hozzájuk bújt, s megfogta Laci kezét is: - Édesapám!

A kereszt nagysága

Balogh Miklós:
 A kereszt nagysága

Kereszted nagyságát a hit szemével,
Uram, így tudhatom meglátni csak.
Más módokon se szív, se ész nem ér fel,
Mert láthatatlan titkod látni - vak.

Milyen széles lehet Krisztus keresztje?
Oly széles tán, mint két kitárt keze!
De áradó szerelme átölelte
Már elveszett világunkat vele.
S e mérhetetlen égi szeretetben
Minden faj és minden nép benne van.
De nékem az lett legcsodálatosabb ebben,
Hogy én is benne tudhatom magam!

Milyen lehet kereszted hosszúsága?
Magam mértékével nem mérhetem...
De hű kegyelmed, mely belőle árad,
Olyan hosszú, mint a történelem.
Ó, mennyi embert utolért a fénye,
S mennyit fog még, míg lesz történelem!
De én leginkább ezt zengem dicsérve:
Utolért engem is kegyelmesen!

És mélysége e fának hová ér le?
- Ki mélyre ásta, mit sem ér vele. -
Nincs a bűnnek oly iszonyú mélye,
Hová ne hatna el szeretete!
Milyen mélyre hajolt le nagy irgalma,
Hogy megkeresse mind, aki elveszett,
És feltámasszon engem is, ki halva
Hurcoltam addig hűtlen éltemet!

Milyen magas végül, Uram, kereszted?
Túlnőtt a kozmoszon, egek egén,
És megnyitotta számomra a Mennyet,
Mely boldogító hitben már enyém!
Ezért kereszted nekem nem bolondság!
Erő s öröm, mely érdemedben van.
Ím, ezzel most is megérkeztem Hozzád,
S dicsérni érte nincs már több szavam.

De van imádásodra hajló térdem...
Szívem véges, szerelmed végtelen:
A teljességet sejtem csak, nem értem,
De ott a Mennyben majd megérthetem!

A kert

Rónay György:

 A kert

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.