Az önismeret

Füle Lajos:

 Az önismeret

Lobogó fáklya az önismeret:

behatol lelkünk minden zugába,

hogy fényében az ember látva lássa,

kicsoda is... hogy Isten kit szeret.

KÖNYÖRGÉS

Füle Lajos: 

KÖNYÖRGÉS

Ha néha eltakar is

előlem ördög-árnyék,

segíts sietve menni

Eléd egy fénysugárért!

Hogyha szemembe esnék

porszemnek a hiúság,

láttasd, hogy talmi kincsnél

többet ér a fiúság!

Mikor konok magamban

hang nélkül sír a LÉLEK,

vedd el gonosz varázsát

a kárnak és szemétnek!

Pislogó gyertyabél kér,

megtöredezett nádszál:

Ne olts, ne törj el, JÉZUS,

a magadénak lássál!

ISTEN KIOLTHATATLAN SZERETETE

Kohl Kata
ISTEN KIOLTHATATLAN SZERETETE

Annyi gondolat kering bennem,

Amit mondani tudnék neked,

De csak annyit kérdek: miért szeretsz ennyire?

Meghaltál értem a Golgotán,

Elvetted bűnös életem,

De én mégis hűtlen vagyok veled!

Miért szeretsz Uram ennyire,

Mikor én nem érdemlem meg,

Hogy a gyermeked legyek.

De te hűséges vagy hozzám,

És nagyon türelmes velem,

De nem érdemlem meg kegyelmed.

Segíts Uram kérlek,

Hogy hűséges tudjak lenni,

Mert én nagyon szeretlek.

Bár jönnek próbák, kísértések,

Melyek megnehezítik az életem,

Kérlek segíts, hogy viszont szerethessek!

Semmiért se aggódjatok...

Yvonne Schwengeler
Semmiért se aggódjatok...

Tulajdonképpen mindannyian tisztában vagyunk vele - az aggodalmaskodás a legcsekélyebb mértékben sem változtatja meg a dolgokat, azt viszont, aki aggodalmaskodik, annál inkább. Az álmatlan, gondterhelt éjszakák és félelemmel teli nappalok éreztetik hatásukat, és letaglóznak bennünket. Gyengítik az immunrendszert, megbetegítik szívünket-lelkünket. Valaki egyszer azt mondta, hogy az aggodalmak voltaképpen azoknak a nehézségeknek az előre megfizetett kamatai, amelyek többnyire sosem következnek be. Értelmetlen dolog aggodalmaskodnunk, hisz nem tartjuk ellenőrzésünk alatt az eseményeket. Aggódásunkkal nem tudjuk megakadályozni, hogy rákban betegedjünk meg, elveszítsük a munkahelyünket, vagy a kamasz gyermekünk rossz útra tévedjen.

Úgy vélem, a tulajdonképpeni nehézséget az okozza, hogy nem akarjuk bevallani magunknak, mi is valójában az aggodalmaskodás: nem más, mint hitetlenség. Jézus több helyütt felszólít bennünket, hogy hagyjunk fel az aggodalmaskodással. Miért? Mert mennyei Atyánknak gondja van ránk. Ha aggódunk, ezzel ezt juttatjuk kifejezésre: “Nem hiszem, hogy Isten képes megoldani a nehézségeimet. Nem bízom abban, hogy törődik a házastársammal, az egészségemmel vagy a nem éppen rózsás anyagi helyzetemmel.” Aggodalmaskodásunkkal meghazudtoljuk Istent, aki pedig megígérte, hogy betölti a szükségeinket.

De hogyan szabadulhatunk ki a félelem, a borús gondolatok szorításából, amelyek fogva tartanak minket?

Valamennyien ismerjük ezt a bátorító igét: “Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1. Péter 5,7). De vajon azt is tudjuk, hogy ez a vers szorosan összefügg az ezt megelőzővel, melyben arról van szó, hogy alázkodjunk meg “Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején”? Mit jelent ez közelebbről? Nem mást, mint hogy ismerjük el Isten uralmát az életünk felett, mindent engedjünk el, adjunk át Neki, és teljesen bízzunk Benne, mert Ő azt ígérte, hogy mindaz, amit megenged, a javunkat szolgálja.

Mindig módunkban áll választani: ha úgy döntünk, hogy Istenre bízzuk a dolgot, akkor megtapasztaljuk az Ő békességét, ellenkező esetben viszont a félelem foglyai maradunk.

Mármost megvan az a rossz szokásunk, hogy az egyszer már letett terheket újra felvegyük, ahogyan a falhoz dobott labda is visszapattan hozzánk. Olyan ez, mintha gondolataink lemeze elakadt volna az aggodalmak barázdájában. Vagyis nem a körülmények, hanem a gondolataink határozzák meg, hogyan érezzük magunkat. Isten Igéje arra int minket, hogy minden gondolatunkat ejtsünk foglyul “a Krisztus iránti engedelmességre” (2. Korinthus 10,5). Ellenőriznünk kell tehát a gondolatainkat. Ez pedig oly módon történik, hogy a jóra irányítjuk őket, és gyakoroljuk magunkat a hálaadásban. Így nyugalomra lel a szívünk.

Akkor pedig Pállal együtt mondhatjuk: “Megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” (Filippi 4,11).

Az élet olyan, mint egy utazás, amely olykor a gondok alagútján vezet keresztül. A sötétség nyomasztó teherként nehezedik a lelkünkre. Nem látjuk többé a napot. Ilyenkor jó kinyújtani a kezünket szerető Atyánk felé, és megbizonyosodni arról, hogy Ő ott van. Nem fog nekünk csalódást okozni, hanem újra kivisz bennünket a világosságra, hogy ismét örömteli módon szolgálhassunk Neki.

(A cikk megjelent a ETHOS MAGAZIN 2007/3 számban a 3. oldalon)

VÍZEN ÉS TŰZÖN ÁT!

Pecznyík Pál
VÍZEN ÉS TŰZÖN ÁT!

Földi zarándokként, ó hányszor éltem át,

kilenc évtizednek derűjét, viharát.

Jézus jóvoltából, ki értem áldozott,

vízen és tűzön át, karjain hordozott!

Pedig sok bánatot okoztam szívének,

ajkamról panasz szállt, s nem a hálaének.

Ő mégis szeretve formálta életem,

bizonyára drága célja volt énvelem.

Tudom: nem ok nélkül próbált és vezetett,

védő szent kezébe tehettem kezemet.

Nem hagyta elveszni, viharvert sátramat,

nem sodorhatta el, szennyes bűn – áradat.

Évtizedek óta, Ő szolgálhat bennem,

hogy szavára a holt, új életre keljen!

Földi létem napja, már nyugati égen,

ám csak egy a vágyam: Jézus bennem éljen!

Míg majd fáradt szívem, egy nap végsőt dobban,

létem gyertyafénye, immár végsőt lobban,

felszállhassak oda, hol nincs halál többé,

Atyám országában, élhessek örökké!