ELÉGEDETT MOSOLY

Pecznyík Pál

ELÉGEDETT MOSOLY

Jézus mennyit szenvedett, midőn a földre jött,

Ő a Szent, bűntelen, lázadó népe közt.

Köztük, értük szenvedt, míg itt a földön élt,

ismert szomjúságot, jól ismert éhezést.

Szánalommal nézett a sok éhezőre,

Ő előre tudta: mit tervezett véle.

Gyakran találkozott éhezéssel, bajjal,

ezreket tartott jól, kenyérrel és hallal.

Azóta sem lett szebb, az élet menete,

egyre több embernek, ma sincsen kenyere!

Milliókat költünk hiábavalókra,

s közömbösen nézünk, sírba fordulókra.

Az irgalmas Isten, irgalmazzon nekünk,

éhesnek kenyeret, nyújthasson a kezünk.

Százezrek éhesen ébrednek föl reggel,

s ki nem bírja tovább, másnapra föl se kel.

Pedig a Teremtő, bőven ad élelmet,

senki ne ismerje, földön az éhséget!

Szemléletváltásra, volna szükség itten,

önzésbe Sátán vitt, s nem Atyánk az Isten!

Ha gonosz önzésünk, szeretetté válna,

cselekvést öltene, szívünkben a hála.

Hű Teremtőnk iránt, aki szeret minket,

Ő változtatná meg, önző szíveinket.

Nem volna háború, nem folyna annyi vér,

nem volna éhező, bőven volna kenyér.

De ez, ma még álom, nő a bűn hatalma,

amíg le nem győzi, Megváltónk uralma!

Akkor nem lesz éhség, sehol a világon,

s elégedett mosoly fakad, minden szájon.

Tiszta szívből

 

Tiszta szívből

 

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott...

Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát. Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett.

Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne: - És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az össze gyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet. Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek. A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.

- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel. Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással. Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis. azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével. Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta, és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.

Milyen mikor Isten szeret

Kovácsné Szabó Ágnes - Milyen mikor Isten szeret

Mikor Isten szeret

szivárvány tündököl neked.

Mikor Isten szeret

bekötözi sebeidet.

Mikor Isten szeret

a fák is táncra perdülnek.

Mikor Isten szeret

virágba öltözik a természet.

Milyen mikor Isten szeret?

A legnagyobb csoda

ami történhet veled!

Magyar vagyok

Petőfi Sándor 

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi-tenger habjain is túl,
És rónasága, mintha a föld végét
Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar

– Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február.

JÉZUS A GYŐZTES ÚR!

Pecznyík Pál
JÉZUS A GYŐZTES ÚR!

Jézus mielőtt mennybe szállt,

legyőzte a bűnt, a halált!

Legyőzte az ellenséget,

Sátán szenvedt vereséget.

Nem végső hely a sírhelyem,

Úr Jézusé a győzelem!

A te aláírásod

A te aláírásod

Thomas Edisonnal történt, hogy amikor első találmányát, mint fiatalember, eladta, többdolláros csekket kapott vevőjétől. A csekkel elment a legközelebbi bankba, hogy beváltsa. A banktisztviselő megnézte, majd Edisonra nézve így szólt:

- Kérem, ez a csekk nem jó.

- Akkor engem becsaptak! – kiáltotta meglepődve Edison.

- Nem, nem csapták be, kérem, csak hiányzik az Ön aláírása.

- Úgy! – szólt Edison megkönnyebbülten, és aláírta a csekket.

Az üdvösség készen van. A királyi menyegzőre minden elkészíttetett. Mégis lesznek, akik nem kóstolják meg a király vacsoráját. Miért? Azért, mert nem jönnek el. Olyan az üdvösség, mint az aranynál, ezüstnél értékesebb áron – drága véren – megvásárolt örökség, amely a tiéd, de a te aláírásod nélkül érvénytelen!

Számodra is megnyílt a Mennyország kapuja, de ha nem lépsz át rajta, minden hiába. Olvastam egy japán politikai fogolyról, akit szabadon bocsátottak volna, ha aláírja a kegyelmi kérvényt. Nem tette meg, és rab maradt.

Számodra is készült kegyelem, csak ott legyen a kegyelmi kérvényen a te aláírásod, egyébként hiábavalóvá teszed Isten kegyelmét, és elvesztél.

Ne habozz hát, ne kételkedj, ne könnyelműsködj, hanem kiálts Timeus fiával, a vak Bartimeussal: - Jézus, Dávidnak Fia, könyörülj rajtam!

Valami mindig közbejön

 
 

Baranyi Ferenc
Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
Sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
Futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
Futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
S nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
A csüggedőkre biztatón, a lányokra ingerkedőn
Mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
S nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
Álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
Álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
De mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
Hisz a gyermeknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
Lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
Miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
Pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
Igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

 (1972)