Isten szeretete...
Érdemes elolvasni, szeretetről szól, tanulságos írás, nem én írtam, FB-on olvastam...
"..... Ma találkoztam valakivel, valakivel, aki
valami olyasmit tett, hogy ameddig élek, mindig emlékezni fogok rá és
erre a napra is. Ez a valaki egy 5 éves kisfiú.
Úgy
hozta az élet, hogy várakoztunk, ő az édesanyjával, én az ismerősömmel.
Közben beszélgettünk, én az ismerősömmel, ő az édesanyjával.
Egyszercsak
meglepő dolog történt, a kisfiú odafordult hozzám és azt mondta:
Megengeded, hogy megismerjelek? Szeretnélek megismerni. Meglepődtem ezen
a kérésen, olyannyira, hogy csak egy fojtott hangon kipréselt: persze
volt a válaszom. Ahogy ránéztem, azonnal tudtam, ő nem lát engem.
Legalább negyed órája ültünk egymás mellett, de addig észre sem vettem,
hogy ki van mellettem, annyira elmélyülten beszélgettem a régen látott
ismerőssel.
Elmosolyodtam és megismételtem: Persze,
ha szeretnéd szívesen megismerkednék én is veled. Ő is elmosolyodott és
azt mondta: köszönöm, szeretném. Eddig csak filmeken láttam, hogy
ilyenkor mit szoktak tenni. Felém nyújtotta a két kis kezét én pedig,
közel hajoltam hozzá. Kis puha ujjacskái, nagyon finom mozdulatokkal
elindultak az arcomon, és közben mosolygott és mosolyogtam én is.
Mosolyogtam, de közben eleredtek a könnyeim és nem sikerült
visszafojtani. De ő tudta, mi történik. Édes hangon megszólalt: Ne sírj,
ez nekem nem fáj. Megkérdeztem tőle, honnan tudja, miért sírok. Érzem.
Tudom, hogy azért sírsz, mert sajnálsz.- Válaszolta. Nem sajnállak,
hanem csodállak. - Mondtam. Erre nem szólt semmit, csak még szebben
mosolygott és közben, a kis ujjacskái az arcomat fürkészték. Úgy
éreztem, hogy simogat, soha nem volt hasonló érzésem, mintha minden kis
sejtje érezhető lett volna. Egyszer csak megszólal: Te szép vagy és
kedves. Ekkor felnevettem: Kicsikém, te egy tündér vagy, de én nem
vagyok szép, inkább csak olyan átlagos, …..de lehet, még az sem. Hogy
kedves, hát….itt is elbizonytalanodtam…mondjuk, igen, általában az
vagyok.
Összeráncolta a kis homlokát és
határozottan közölte: De igen, szép vagy. Én látom, hogy az vagy! Ekkor
eszembe villant, hogy miért mondok ellent neki, amikor az előbb nagyon
alaposan „megnézett”, és ha ő ezt látta, ha ilyennek látott, akkor miért
vonom kétségbe azt, amit „látott”, hogy jövök ahhoz, hogy azt mondjam
neki, nem lát jól. Hirtelen elszégyelltem magam, és azt mondtam neki:
Bocsáss meg, jól láttad, szép vagyok. Erre a kis büszke mosolya
elöntötte az arcocskáját és határozottan kijelentette: Mondtam, jól
látok. A szívem a torkomban dobogott és megkérdeztem tőle, megfoghatom-e
a kezét. Igen, válaszolta és mosolyogva nyújtotta is felém. Megfogtam
azt a két csodálatos kis kezet, mondtam, az arcomra fogom tenni, hogy
nézze meg még egyszer. Ismét elindultak a kis ujjai, mosolygott miközben
azt mondta: Most már nem sírsz. És úgy simogatta végig az arcomat,
ahogyan csak azok tudják, akik igazán, őszintén szeretnek. Megszólalt:
Szoktál szomorú lenni? Igen, néha szoktam, - válaszoltam. Erre
megkérdezi: És olyankor mindig sírsz? Nem, nem mindig. – felelem. Azt
mondja: És amikor sírsz, akkor fáj a szemed is vagy csak ott belül
valami? Általában csak ott belül valami, de ha nagyon sokat sírok, akkor
a szemem is szokott. – válaszoltam. Látom, hogy gondolkodik,
mindeközben a két kis kezével, közrefogta a fejem. Ismét megszólal: És
melyik fáj jobban? Ami ott belül fáj. – válaszolok. Erre ő: Tudod, hogy
mi az? Mondom: Gondolom…. én léleknek hívom.
Azt mondja: Igen, az. Ekkor azt éreztem, hogy egy 70 éves ember bölcsességével beszél hozzám….
Az
fáj a legjobban. Tudom, most szeretnéd megkérdezni, milyen érzés, hogy
nem úgy látok, ahogyan te. Nekem nem rossz, mert én nem emlékszem arra
az időre, amikor még láttam.
Lehet, hogy így
sokkal szebb dolgokat látok és tudod, - ekkor egészen közel hajolt
hozzám és suttogva mondta- látom az angyalkákat is.
Én is suttogva kérdeztem: És ők milyenek? Ő komolyan válaszolt: Mindig kedvesek, de nem mindig mosolyognak.
Erre megkérdeztem: Haragudni is szoktak?
Azt mondja: Nem, nem haragszanak, ők nem olyanok, ők nem is tudnak haragudni.
Csak tudod, néha nagyon sok a dolguk.
Elmosolyodtam,
és Ő is. Szép lehet az a világ, amit te látsz. –mondom. Olyan, mint
amilyennek elképzelem. – feleli. Amikor akarom, akkor nagyon szép, de
van, amikor nem annyira.
Van, amikor néha szomorú vagyok, mert nem tudok elképzelni valamit.
Például a tegnap anya mondta, hogy a kardigánja lila. A lilát nem tudom elképzelni és az nagyon bánt.
Megkérdeztem, ismeri-e a virágokat. Igennel válaszolt. Nagyon sokat ismer. Tavasszal és nyáron is mindig nézegeti.
Kérdeztem, hogy van-e közötte, apró és nagyon puha, bársonyos, amelyiknek ibolya a neve.
Azt mondja igen, arra jól emlékszik, az nagyon szép. – elmosolyodott. Na, látod, olyan a lila.- mondtam.
Láttam, hogy nagyon töri a kis eszét.
Egyszer
csak elmosolyodott és azt mondja: Köszönöm szépen, hogy megmutattad
nekem a lilát, már tudom, hogy milyen. Ekkor édesanyja felé fordult és
azt mondja: Anya, szép a kardigánod. Sajnos el kellett köszönnöm
újdonsült kis barátomtól.Kértem tőle, engedje meg, hogy búcsúzóul adjak
neki egy puszit. Odahajoltam és megpusziltam. Ő pedig két kis karjával
átölelte a nyakamat és a fülembe súgta: Szeretlek.
Erre
ismét eleredtek a könnyeim, pedig minden létező erőmet összeszedtem, de
nem tudtam visszatartani és csak annyit sikerült mondani: Én is
szeretlek. Mosolygott és búcsúzóul még egyszer megsimogatta az
arcomat…….
És, hogy mennyi mindent tanított nekem
ez a kis ember, azt el sem tudom mondani. Úgy éreztem, hogy egészen más
ember lettem. Másképpen látom a világot, mint ahogyan a reggel láttam.
És
most már tudom, ha nem mindig olyan szép valami, akkor lehunyom a
szemem és szépnek képzelem, és akkor, az én világomban azonnal széppé
változik…….
Mindannyian élhetünk egy szebb világban…….. ha megtanuljuk elképzelni."
(Kovács Magdolna írása)