Várva várunk!

Pecznyík Pál
Várva várunk!

Jézus, téged várva várunk,
sokszor, égre nézve állunk,
hogy elrebeghessük néked,
vedd magadhoz, hívő néped!
Kéklő égnek magasába,
földi fényből, ragyogásba.
Itt bűn tombol, zord hideg van,
csendre vágyunk, zaj-viharban.
bűn-por takarja a szépet,
enyhet keres, kit bűn éget.
Jajtól hangos család, nemzet,
oázis: hol ének zenghet.
Rólad beszél, hívő néped,
hirdeti, nagy dicsőséged!
Te alkottad a világot,
terólad tesz, bizonyságot.
Bűnt kedvelő világ előtt,
mentve, kárhozatba menőt!
Jézus: nagyon várunk téged,
tudjuk el jössz, hisz ígérted!
Kéklő égnek, magasában,
megjelensz, fénylő ruhában!
S akkor: angyal - embertábor,
egyesül az ég-határon!
Onnan szárnyal fel az égbe,
dicső Atyánk közelébe!

Celldömölk
2011. XI. 25.

AZ AJÁNDÉK

AZ AJÁNDÉK

A nagy német költő Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe: Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát. Rilkét sétáira gyakran elkísérte egy ismerőse.

A fiatalasszony maga is szokott adni néhány fillért a koldusasszonynak. Csodálkozott; hogy a költő, akit nem csak verseiből ismert melegszívű embernek, sohasem ad semmit. Nem értette; hogyan lehet egy ilyen nagyszerű ember ennyire közömbös.

Rilke észrevette, hogy mi foglalkoztatja kísérőjét és megjegyezte: - A szívének kellene adnunk valamit; nem a kezének. Néhány nappal később Rilke egy illatozó fehér rózsával indult szokásos sétájukra. Amikor a koldusasszonyhoz értek, megállt, lehajolt és a szikkadt kezekbe fektette a gyönyörű virágot.

Váratlan dolog történt: az öreg, mióta ismerték, most emelte először rájuk pillantását, majd nagy erőfeszítéssel felállt, megragadta az idegen kezét, időtől barázdált arcához szorította, és a rózsát magához szorítva elment. Napok teltek el. Aztán egy teljes hét. Az utcasarkon üresen maradt koldusasszony helye. Rilke útitársnője aggódott hogy az öreg koldusasszony talán már nem is él. A hetedik napon újra ott ült az öregasszony: Kérges, kéregető kezébe a járókelők egy-egy pénzdarabot ejtettek. Az asszony, mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát. - De hát miből élt egész idő alatt, ha nem járt ide koldulni? - tört fel a kérdés a fiatalasszonyból: Rilke alig hallhatóan, fejével bólogatva, mintegy önmagának válaszolt:

-A rózsából igen, a rózsából.

(J. Bill nyomán)