Áldott Adventi készülődést!

ADVENT

"Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak!"

 (János 1,23)

Ezeket a szavakat Keresztelő János mondta. Befejeződött a szent várás korszaka. Elközelgetett az Istennek országa. Térjetek meg! - A sokaság tódult ki hozzá a pusztába. Tömegek verték mellüket bűnbánattal, s keresztelkedtek meg a Jordán vizében.

Bent Jeruzsálem papjai és vezetői között megdöbbenés: Ki ez az ember, aki tömegeket visz magával hatalmas szavaival? S követeket küldtek hozzá: Mondd meg, kicsoda vagy! Illés-e? Vagy a próféták közül valaki? Nem vagyok - nem vagyok! Hát akkor kicsoda? János csodálatos feleletet ad: ,,Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Egyengessétek az Úrnak útját!"

Én kiáltó szó vagyok a pusztában. Mit jelent ez? Sokféle kiáltó szó lehet. A fuldoklónak egy utolsó kiáltása: mentsetek meg! Milyen szörnyű ez a kiáltás! Hang az éjszakában: Tűz van! Menteni! Ki van, aki ágyban tudna tétlenül maradni utána? Vihar közeleg! Be mindenki a házba! Ki van, aki zúgó villámoktól szaggatott, jeges zivatarban ne rohanna menteni jószágát, magát? Csak egyetlen kiáltó szó! De következményei vannak.

Van azután más kiáltás is: amikor egy-egy emberi korszak sötétedik el. Jön a vihar.

De az a vihar nem égi háború, nem sújtoló villám, de az emberi bűn következménye, de megvan a maga jégverése és csattogó villáma Isten ítéletében. Amikor belekiált egy hang a szívek mélyébe: Emberek! Ezen az úton egy lépés sincs tovább! Isten pontot tesz most ennek az útnak a végére! A következő lépés vagy örvénybe zuhanás, s örökre vége mindennek, vagy visszatérés a pusztulás útjáról. Térjetek meg! Milyen hatalmas, milyen megrendítő ez a kiáltó hang!

S van azután úgy, hogy ez a kiáltó hang nem emberek hangja, hanem Isten hangja nyomorult földi eszközön, emberen keresztül. Amikor megtelik a szív valamivel, a Lélek szorongatásával: mondd el ezt, el kell mondanod, nem futhatsz el Isten Lelke elől, kiálts!

S amikor megtelik a lélek valami kimondhatatlan, fájó szeretettel azok iránt, akiknek kiáltani kell: az én népem, pusztulása az én pusztulásom, gyógyulása egyetlen imádságom, amikor megszakad a szív, meg tud szakadni a szív, de azt az utolsó hangot akkor is el kell kiáltani.

S hányszor van úgy, hogy a pusztaságban hangzik el a kiáltás. Nincs visszhang. Nincs felelet. Megfagytak a szívek. Kietlenné, reménytelenné vált minden. Egy egész nép nem hallotta meg az utolsó órában Isten üzenetét. Sorsa megpecsételődött. Nem az életet választotta: a halált!

Testvéreim! Drága magyar nép! Hallottad-e ezt az egyetlen, ezt az utolsó kiáltást, amikor még messziről morajlott a vihar fölötted, amikor megérkezett, amikor elvonult feletted, s nem maradt egyéb, csak a szörnyű jégverés, reménységek pusztulása, ítélet dübörgése, nagy jajgatás? Még egy lépés a régi utakon, s örökre elnyel az örvény. Meghallottad-e a kiáltást, hogy a kegyelem utolsó percei vannak fölötted, fordulj vissza az utolsó percben, s lépj rá az egyetlen útra, amit Krisztusban adott Isten minden nyomorultnak és összetörtnek. Krisztus sír fölötted. Krisztus itt áll az ajtód előtt. Ezen a szomorú adventen Ő jobban vár, mint te Őt. Krisztus bevonulását akarja tartani a magyar nép szívébe. Megegyengeted-e az utat szívedben most Krisztusodnak?

Hát hogyan tudom én megkészíteni az én nyomorult emberi szívemben Krisztus útját?

1. Mély bűnbánattal, testvérem. Mi ez a pillanat? Pillanatnyi ellágyulás? Mint mikor a fecske szárnya megérinti a víz tükrét - egy pillanat - de a mélyben nem történt semmi? Jaj teneked, ha csak ennyi a bűnbánatod! A bűnbánat - az igazi - mély önvizsgálat: hol hibáztam?

Mikor, és miben tévesztettem el az utat? Múltamban és jelenemben mi az, ami nem állhat meg Isten örök ítélőszéke előtt? Melyik bűnöm az, talán bűnök tömegei, amik elzárták előlem az Isten felé vezető utat, s nem tudtam többé imádkozni, vitt a kísértő a lejtőn lefelé? Boldoggá tett-e hát az a másik út? Mit adott ez a nyomorult világ, amit vissza nem vesz, amit itt nem hagyok a halálban? De hát ha mindent itt hagyok, csak a lelkemem viszem magammal, miért nem törődtem azzal, amivel egyedül kellett volna törődnöm: a lelkemmel? A bűnbánat nem futó hangulat, hanem kés, ami lehatol a seb gyökeréig. Éles fájdalom. De olyan fájdalom, ami - ha becsületesen állom végig - gyógyít. Életet jelent. Az élet legszentebb órája.

2. De azután - amiben vétkeztél - mondd is el ezt becsületesen Isten előtt: ez a második lépése az útegyengetésnek. Milyen megkönnyebbülés, ha csak ember előtt mondod is el. Hányszor van az úgy, hogy ember ellen vétkeztem - hitvestársam, szülőm, vagy bárki más ellen - nincs öröm, nincs békesség a szívemben - egyszer aztán megmozdul valami odabent a szívemben, mond el annak a másiknak, hogy fáj a szívem - bocsásd meg. Hogy föl tud vidulni egyszerre minden. Hát ha még Isten előt tudod mindezt elmondani. Tavasz lesz utána. Minálunk nincs gyónószék, ami előtt letérdelsz, elmondod bűneidet, s vársz földi ajakról föloldozást. De van egy örök gyónószék. Jaj neked, ha az előtt soha le nem borulsz. Nem csak itt, földi arcok előtt - itt is! - hanem már otthon, kicsi szobád csöndjében: Uram, most nincs itt senki, csak Te meg én. Itt mondom el. S az úrvacsorához, a testvéri közös szentgyónáskor úgy jössz már, mint aki megharcoltad belül a nagy harcot, a szívedben a békesség csöndje s szemedben az öröm könnye, amíg veszed szent zálogát Krisztus teste jegyeiben annak a bocsánatnak, amit Isten az értünk meghalt Krisztusban adott a világnak. Milyen szent az a bűneit Isten előtt megvalló szív! S ha gyönge vagy magadban erre az Isten előtt összeomló önvallomásra, fogd meg a kezét valakinek, egy testvéri szívnek, lelkipásztorodnak, vagy bárki más vezetődnek a lélek útjain. De azokon keresztül is Istenhez menj! Hányszor van az úgy, hogy emberi szívnek megértő szeretetén keresztül vezet Isten magához.

3. Harmadik lépése lelki útegyengetésednek, hogy dobd ki aztán szívedből, ami megfertőzte ezt a szívet. Nem elég megkapni a bocsánatot, megízlelni a lelki tisztulás és megkönnyebbülés áldott levegőjét, de meg is kell maradni abban. Hát igen, ott sötét harag fertőzte meg a szívemet. Előbbre vitt? Nem. Jóváteszem! Milyen szent ez a szó: testvér. Én, én löktem valakit a romlás lejtőjén lefelé, bánom, bocsásd meg, testvér, add a kezedet, keressük ezután együtt azt, ami fölfelé vezet. Céda társaság undok szavain velük együtt röhögtem, mily csúf folt maradt a lelkemen! Hát igen, utálom magamat, nem ez vagyok, nem ez akarok lenni. Nem mertem bizonyságot tenni gúnyolódó emberek között hitemről, a fölfelé vezető egyetlen útról. Fáj! Hát igen, nem lehet ez a helyzet többet. Testvér! Nem ér Krisztus elé készülésed egy fabatkát, ha ez a nagy jóvátétel mind-mind nincs ott, nem lesz ott az életedben. Ott lesz-e? Ott van-e?

4. Az útegyengetés negyedik állomása Krisztusod számára pedig az, hogy tisztán meglátod: nem csak magam vagyok,tagja vagyok egy nagy emberi közösségnek, s készíted az utat szent felelősséggel nem csak magad, de testvéreid szívében is fölfelé, Krisztusod felé. Imádkozol, sírsz, kőtörő kalapácsot forgatsz, gúnyszavakat kapsz, sebeket kapsz, de te mindezzel nem törődsz. Három dolog van előtted: a cél, amire fölfelé nézel, soha lefelé; a szent kötelesség, aminek kőtörő kalapácsát forgatod, azaz tudsz szenvedni; s emberi kezeket fogsz: gyere! Gyere ezen az úton fölfelé!

Milyen mélyen vagyunk ma! Látsz-e magasságot? Látod-e Krisztust? Milyen nehéz szolgálat, ami vár ránk ma. Mennyi szenvedés szegény, nyomorult magyarok életében. Nelson, az egykori angol tengernagy jut eszembe, aki egyik legsúlyosabb tengeri csatája közben ezt mondta: "Ez nehéz munka, s minden pillanatban életünkbe is kerülhet, de a világ minden kincséért se lennék most máshol." S érzed-e a szent felelősséget azokért a kezekért, amiket ma meg kell fognod, hogy egyetlenegy el ne vesszen ma odalenn a szenvedés mély szakadékaiban, vagy a bűn pocsolyájában? Kész vagy-e erre az útegyengetésre?

A visegrádi várhoz vezető hegyoldalon tüskék, bozótok, szakadékok fölött láttam kanyarogni valamikor ilyen kőtörő kalapáccsal keservesen készült utat. Hányszor fölfelé kellett nézni azoknak, akik készítették: ott a cél. Hányszor kellett fáradtan letenni, meg újra fölvenni azt a kalapácsot. S hányszor kellett nagy melegséggel a szívben arra gondolni: nem magamért, másokért! De amikor elkészült az út, hány embernek adott fölséges kilátást az a magasság? Krisztus százszor fölségesebb minden elképzelhető emberi magasságnál.

Odaállsz-e útegyengetői közé? Állj oda!

(Kákicsi Kiss Géza,1946.)