Szorozd meg!
Megoldhatatlan feladatom felett
Virrasztok. Hiányzik a felelet.
„Jöjj, Mesterem, nézd, nem bírok vele.
Csak könnyeimmel öntözöm tele.
Ha éhezők könyörgő szája kér,
Aszott kéz nyúl betevő falatér’
S a lelkem olyan kifosztott, szegény:
Magam is éhes, hogy’ segítsek én?
Elfogy a hit és elfogy az erő.
A kevesemmel hogy’ álljak elő?
A keveset ezreknek osztani,
Hogy mindenkinek jusson valami…
Jusson valami és jusson elég…
Mester, lehet?! – „Hát szorozd meg elébb!
A szorzó az Én két kezem legyen!
Emlékezzél csak! Azon a hegyen…
Az ezrek… az öt árpakenyér…
S te búslakodnál a kevesedér’?
Szorozz! – Enyém az éhező sereg!
Szorozz! – Én mindig megsegítelek!
Szorozz! – Az Én szolgám szegény legyen,
S ha adni kell, mindig Tőlem vegyen
Szorozz!” Szorzok, és hajnalfényben ég
A diadalmas eredmény: Elég!