Az okos dinnye
Volt egyszer egy ember, aki az erkélyládájába két dinnyemagot ültetett. Szorgalmasan öntözgette a földet, hogy a dinnyemagok duzzadjanak, gyökerezzenek, s kihajtsanak a földből. Így is történt. Mindkét palánta kibújt a földből, s nőtt egyre nagyobbra, versengve feszítve húsos leveleiket a Nap felé. Hanem az egyik dinnye okos volt, a másik meg buta. Látta az okos növény, hogy kicsi az erkélyláda, meg magasan is vannak a földtől - ha nagyon megnövekednek, se táplálék nem lesz, meg le is zuhannak.
Mondta is láda-társának: - Ne növekedjünk mi olyan nagyon, mert ebből baj lesz. Ha szárat és levelet növesztünk is - mert hát élni csak kell, táplálkozni csak kell, napfényből sohase elég! -, de szép gömbölyű dinnyetermést semmiképp se növesszünk, mert annak súlya leránt minket a földre, s akkor jaj lesz nekünk!
Hanem a társa nem törődött az okos tanítással, virágzott is, termést is érlelt, bizony, egyre jobban gömbölyödött a szár mellett a gömbölyű dinnyécske. - Ha a szavamra nem adsz, legalább rám legyél tekintettel! - mondta az okos dinnye. Teljesen kiszorítasz a helyemről, az a nagy, ormótlan izéd teljesen eltakarja a földet, alatta száraz a föld - hát így elpusztulunk! Majd meglátod, leránt téged ez a nagy súly az erkélyről, de akkor már hiába sírsz, hogy nekem volt igazam! Hanem a buta dinnye csak nem hallgatott az okos szóra.
Csak mosolygott - mint egy idétlen, mondta az okos -, melengette gyümölcsét.
Annyira fajult a dolog, hogy végül már alig szóltak egymáshoz. Egy nap aztán jött a gazda, megnézni a dinnyéit. Azt mondta: - No lám, az egyik növény hogy bevált! Milyen szép dinnyét érlelt! Leveszem róla, hátha még egyszer virágzik, s még egy termést hoz nekünk. Ez a másik - hát ez semmirevaló.
Csupa szár, levél, de sehol egy virág, sehol egy gyümölcs. Ezt kihúzom a földből, ne fogyassza hiába a földet.
