Életmentő lepkeszárnyak
Észak-Amerika hatalmas síkságán nagy sebességgel rohan a Pacific expressz. Mit sem sejtve, nyugodtan alszanak az utasok. A mozdonyvezető gyakran kinéz a mozdonyból, hogy nem leselkedik-e valami ismeretlen veszedelem a vonatra. Hirtelen azonban elsápad, mert valami olyasmit lát a síneken, amire szinte megfagy a vér az ereiben.
Egy hatalmas alak, széttárt karokkal táncol a fényszórók által megvilágított síneken, mintha integetne: - Állj meg, állj meg!
A mozdonyvezető már a fékhez kap, amikor eltűnik a kísérteties alak. Talán csak képzelődtem, gondolja magában. Homlokához nyúl és érzi, hogy mily gyorsan lüktet a vére. Azután újra kinéz a sínekre, és ekkor ismét megpillantja az előbbi kísértetet: - Állj meg! – integet feléje!
A vezető idegei most már végképp fölmondják a szolgálatot. Csikorognak a kerekek, nagy a riadalom, és az utasok kíváncsian tekintenek ki a vonat ablakából.
Álmosan kérdezgetik egymástól: - Vajon mi történhetett? Miért álltunk meg éjnek idején a nyílt pályán? Mindenki a mozdonyvezetőnél érdeklődik.
Ő elmondja, hogy miként látott egy táncoló alakot a vonat előtt ugrálni. Ez késztette arra, hogy lefékezze a vonatot.
Persze az utasok közül sokan kinevették, és hihetetlennek tartották a vezető elbeszélését. Véleményüket azonban hamarosan megváltoztatták. Nem is olyan messziről különös zúgás hallatszott. A hang irányába elindult néhány férfi, és holtsápadtan beszélték el, mit láttak. A folyó, amelyen a vonatnak néhány másodperc múlva át kellett volna haladnia, annyira megáradt, hogy elsodorta a hidat. Néhány másodpercnyi késlekedés, és a vonat utasaival együtt a mélységbe zuhan. Miközben az emberek visszamentek a vonathoz, ismét észrevették a síneken táncoló alakot. Most azonban egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy megfejtsék a “kísértet” titkát. Egy molylepke szorult a fényszóró üvegébe, és nem tudott szabadulni, azért vergődött olyan kétségbeesetten. A fényszóró üvegje és fénye felnagyította, és a sínekre vetítette alakját.
Ez volt a különös kísértet, mely megállásra késztette a mozdonyvezetőt. Az emberek megilletődve állapították meg, hogy ennek a lepkének köszönhetik csodás megmenekülésüket.
Vagy nem is neki, hanem Istennek, akinek egy lepkeszárny is elegendő ahhoz, hogy megmentse sok ezer ember életét.
Egy hatalmas alak, széttárt karokkal táncol a fényszórók által megvilágított síneken, mintha integetne: - Állj meg, állj meg!
A mozdonyvezető már a fékhez kap, amikor eltűnik a kísérteties alak. Talán csak képzelődtem, gondolja magában. Homlokához nyúl és érzi, hogy mily gyorsan lüktet a vére. Azután újra kinéz a sínekre, és ekkor ismét megpillantja az előbbi kísértetet: - Állj meg! – integet feléje!
A vezető idegei most már végképp fölmondják a szolgálatot. Csikorognak a kerekek, nagy a riadalom, és az utasok kíváncsian tekintenek ki a vonat ablakából.
Álmosan kérdezgetik egymástól: - Vajon mi történhetett? Miért álltunk meg éjnek idején a nyílt pályán? Mindenki a mozdonyvezetőnél érdeklődik.
Ő elmondja, hogy miként látott egy táncoló alakot a vonat előtt ugrálni. Ez késztette arra, hogy lefékezze a vonatot.
Persze az utasok közül sokan kinevették, és hihetetlennek tartották a vezető elbeszélését. Véleményüket azonban hamarosan megváltoztatták. Nem is olyan messziről különös zúgás hallatszott. A hang irányába elindult néhány férfi, és holtsápadtan beszélték el, mit láttak. A folyó, amelyen a vonatnak néhány másodperc múlva át kellett volna haladnia, annyira megáradt, hogy elsodorta a hidat. Néhány másodpercnyi késlekedés, és a vonat utasaival együtt a mélységbe zuhan. Miközben az emberek visszamentek a vonathoz, ismét észrevették a síneken táncoló alakot. Most azonban egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy megfejtsék a “kísértet” titkát. Egy molylepke szorult a fényszóró üvegébe, és nem tudott szabadulni, azért vergődött olyan kétségbeesetten. A fényszóró üvegje és fénye felnagyította, és a sínekre vetítette alakját.
Ez volt a különös kísértet, mely megállásra késztette a mozdonyvezetőt. Az emberek megilletődve állapították meg, hogy ennek a lepkének köszönhetik csodás megmenekülésüket.
Vagy nem is neki, hanem Istennek, akinek egy lepkeszárny is elegendő ahhoz, hogy megmentse sok ezer ember életét.
(Válogatás György Attila: A hit világossága című könyvéből)