A kudarc

A kudarc

A kudarc nem azt jelenti, hogy selejt vagyok,

Hanem azt, hogy nem arattam sikert. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy nem értem el semmit,

Hanem azt, hogy tanultam valamit. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy bolond voltam,

Hanem azt, hogy volt bennem hit a kísérletezéshez. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy dicstelenné váltam,

Hanem azt, hogy volt merszem próbálkozni. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy nem értettem a lényeget,

Hanem azt, hogy valamit másképp kell csinálnom. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy alábbvaló vagyok,

Hanem azt, hogy nem vagyok tökéletes. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy elvesztegettem az időt,

Hanem azt, hogy van ürügyem az újrakezdéshez. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy fel kell adnom,

Hanem azt, hogy még jobban kell igyekeznem. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy sohasem fog sikerülni,

Hanem azt, hogy türelmesebbnek kell lennem. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy Istenem elhagytál engem,

Hanem azt, hogy Neked bizonyosan van egy jobb ötleted.

NE FÉLJ....

 NE FÉLJ....

"Ne félj, hisz nincsen rá okod, a jövőt úgy sem tudhatod.

Ne sírj, töröld meg szép szemed, hisz jár a boldogság neked!

Álmodj, egy jobb, egy új jövőt, most állsz a szép napok előtt.

Ne félj, a jóban hinni kell, ez már így magában siker!

Szeresd az életet nagyon, nem baj, ha nem vár nagy vagyon.

Legyél te szerény, kis virág, melynek viszi a szél az illatát!

Hited te el nem hagyhatod, égből segítenek angyalok.

Minden öledbe hullik majd, tudd meg, a vágy magja kihajt!

Kihajt, mint zsenge, kis növény, övé a langy eső, s a fény...

Fa lesz, s a lombja égig ér,

ne félj, te mindig higgy, remélj!"

VIRÁG LEGYEK

VIRÁG LEGYEK

Uram – Te azt mondtad: gyümölcseiről ismerni meg az embert.

Ó, add, Uram, hogy ne gyümölcs, hanem virág legyek,

mert akkor dől el:

bot-e az, vagy fűzfavessző, vagy gyöngyvirág, vagy aranyeső,

mert ekkor dől el.

az élet ütemére mivé éled, lassan, észrevétlen – ha megnő.

Ha aranyeső volnék – leszállnának kelyhem méhébe

a színes pillangók, a szorgos méhek

s vinnék belőlem szét az ujjongás porát, dalaimat, az enyhülés

harmatját, vinnék széjjel az élet-réten

és én mindenkit beengednék szirmaim fogadótermébe:

a hívőt, a szenvedőt, a magányost, a megfáradtat, a hitetlent.

Ha gyöngyvirág volnék – ott illatoznék az Isten asztalán,

míg tündöklő fényességben megtörik a kenyeret -

zsoltárok harsannak, igék égnek, hatalmas erejű vigasztalás

s ekkor akarva, nem akarva

imádkozó gyöngyfürtjeim a teremben széjjel peregnének.

Ne szégyeld kimondani

Vass János:
 Ne szégyeld kimondani

Ember, ne szégyeld kimondani: SZERETLEK,

Ne csak dajkádnak, kedvesednek mondd, szeretlek. . .

De mondd a Holdnak, a Napnak is, hogy szeretlek,

És mondd a szélnek, a fellegeknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a forrásnak, a csermelynek, szeretlek,

A tavaknak és a tengereknek, szeretlek. . .

Mondd a hegyeknek, a fenyveseknek, szeretlek,

És a virágoknak, a mezőknek, szeretlek, szeretlek!

Mondd a delfinnek, a kismadárnak, szeretlek,

A pillangóknak, az őzikéknek, szeretlek. . .

Mondd a Földnek, Égnek, csillagoknak, hogy szeretlek,

Minden népnek, összes gyermekének, szeretlek, szeretlek!

Ám, ha szégyellnéd kimondani, hogy szeretlek,

Hát kiáltsák világgá tetteid, szeretlek. . .

E szócskától megszépül a világ, szeretlek,

És akkor meglátod, visszakiált, szeretlek, szeretlek!

Ne félj, csak higgy!

Sípos Márta
Ne félj, csak higgy!
(Részlet)

Ő lehajol mindig hozzád, nyújtja a kezét,
és te nem vagy képes, hogy imával dicsérd?
Inkább elbújsz, azt várva, Ő szólítson megint,
de hát ki vagy te, ember?
Egy porszem, melyet elfúj a szél,
pedig csak annyi kellene, hogy dicsőítsd
az Ő Nevét!

Bátran, őszintén kulcsold imára a kezed!
Hiszen tudod, hogy szeret és megbocsát neked.
Isten egyetlen Fiát adta érted, Jézust,
aki a legnagyobb kincs.
De te mit tudsz adni, halljam hát?
Most is inkább hallgatsz,
még érved sincs!

Maradj a békítő csendben, fordulj Őfelé,
újból hív, és irgalmas kegyelmébe fogad.
Hadd hallja imádkozó, alázatos szavad.
Érzed már szeretetét?
Hallod onnan fentről feleletét,
Amely kristálytisztán hangzik?
„Ne félj, csak higgy!”

Kívánok neked....

Kívánok neked.... 

Mosolyokat - amikor bánatos vagy, 

Szivárványt - hogy a felhőkben járhass, 

Nevetést - ami ajkaid simogatja, 

Gyengéd ölelést - amikor lelked elhagyatott, 

Barátokat - akik felvidítanak. Szépséget szemeidnek - hogy sokat lássanak, 

Önbizalmat - ha kétségek gyötörnek, 

Hitet - melyben teljes az élet, 

Barátságot - hogy megismerd magad, 

Türelmet - hogy a világot elfogadd."

Add meg nekem, amit adsz....

Vesna Krmpotic: 
Add meg nekem, amit adsz.... 

Add meg nekem, amit adsz. 

És azt add, amit adni fogsz. 

És nem hallgass meg, ha valaha is egy harmadikat kérnék.

De ne felejts el erőt adni, hogy elfogadjam, amit adsz; 

hogy ne vessem el, amit adni fogsz, 

ne kérjem, mit adni nem fogsz.

HA KÜLD AZ ÚR

HA KÜLD AZ ÚR

Munkával akart megbízni az Úr,

Hogy végezzem dicsőségére.

De én nagyon el voltam foglalva,

S szava nálam nem talált helyre.

Így feleltem: „Nekem sok a dolgom,

Nincs időm, hogy kérésed tegyem,

Hívj valaki mást e feladatra,

Vagy várj, amíg munkám elvégzem."

Én nem tudom, hogy mi történhetett,

Ki végezhette el a munkát,

De tudom, hogy az Úr nálam nélkül

Sem szenvedett tervében hiányt.

Engem azonban vádolt a Lélek,

Szívemben nagy volt a gyötrelem.

Mit tegyek? – mondtam – megsértettem Őt:

Hívó szavának nem engedtem.

Később nekem kellett jönnöm az Úrhoz,

Mert nekem volt nagy szükségem Rá.

De vágyam nem elégítette ki…

S fájó lelkem ezeket hallá:

„Ifjú, nekem sok tennivalóm van,

Nincs időm, hogy kérésed tegyem.

Hívj valaki mást e feladatra,

Vagy várj, amíg munkám elvégzem."

E szavakból mindent megértettem,

Minden dolgomat abbahagytam,

Bűnbánattal hulltam lábaihoz,

S munkájára ajánltam magam.

Most, ha az Úr valamivel megbíz,

Félreteszem a földi dolgot,

Senkinek sem hagyom végezni azt,

AMIVEL Ő ENGEM MEGBÍZOTT.

"Ti vagytok a földnek sói"

A SÓ

"Ti vagytok a földnek sói" 

(Máté 5: 13)

A só nátrium-klorid, forgalomba kerülve kristályos vagy fehéres por. Mint ásványi anyag a táplálékunk részét képezi, szervezetünk számára nélkülözhetetlen létszükséglet. Vérünknek megközelítőleg egy százalékát képezi só. Az egész szervezetünk élettani egyensúlya csak a só megfelelő tömegű jelenlétével biztosítható.

A só nélkülözhetetlen ízesítő anyag a táplálkozásunkban. Jézus tanítványairól úgy beszél mit sókról.

Eredendően romlandó anyagból való emberek vagyunk. Belső lényünkben viszont sóvá lehetünk , ha befogadjuk magunkba az isteni sót, azaz Jézus Krisztust, aki a bennünk lakozó Lelke által átalakítja belső lényünket.

Azok válnak a föld sóivá, akik fékezik és visszatartják a gonoszságot az emberek között, ahogyan a só is megóvja az ételeket a megromlástól. Ha már nélkülözhetetlenné válik valaki abban a közegben, ahol él, ha már hiányzik a jelenléte és az aktív tevékenysége, - mint a só íze az ételből -az már jó úton van.

Az ember életének ízét a benne és általa megnyilatkozó szeretet adja. Mivel Isten a szeretet, ezért a mi életünk is csak akkor válik kellemesen ízessé mások számára, ha Isten Lelke lakozik bennünk. Amilyen mértékben áthatja életünket Isten szeretete, olyan mértékben tudunk mi magunk is sók lenni mások számára. A bennünk és általunk megnyilatkozó szeretet ad ízt az emberi kapcsolatainkban. Mással érintkezve nekünk is “sózóvá" kell válnunk, ott kell hagyni magunkból egy kis részt abban a környezetben, ahol élünk. Életünk íze kellemessé teheti a környezetünkben élő emberek életét. Pozitív élet példál serkentő hatást gyakorolhat másokra, hogy a jócselekedetekben találják meg az örömüket.

Ahogy az ételben a kevés só is érezhető és az étellel összevegyülve fejtse ki hatását, akként kell a keresztényeknek is jelen lenni a világban, az emberek között élni és nem elkülönülni. "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól" (János. 17:15). Ez azt jelenti, hogy személyes kapcsolatok nélkül nem lehet a szeretetet megélni és tovább adni. De ez nem azt jelenti, hogy vegyük át a világ szokásait hanem, hogy tudjuk elfogadni egymást úgy, ahogy vannak, és ezt az elfogadást úgy gyakorolni, hogy az emberek is befogadjanak maguk közé. Ahogy a só láthatatlanná válik miközben kifejti hatását úgy kell a keresztyén embernek is hatni, hogy eközben ne akarjuk magunkra irányítani a figyelmüket.

Az ízét vesztett só is úgy néz ki, úgy néz kim mint a jó só, csak éppen ízt nem tud már adni. Jézus ettől óvja tanítványait is. Ha csupán valljuk az istenfélelmet, Krisztus szeretete nélkül, akkor nincs bennünk szeretet, erő a jóra. Ilyen élet nem gyakorolhat megmentő hatást a világra.

A Jézussal való közösség által tudjuk biztosítani az életünk ízét.

Hálaadás

Dsida Jenő 

Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!

Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!

Körülvesz virrasztó áldó szeretettel.

Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.

Áldott teste, lelke csak érettem fárad.

Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este

imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.

Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban

– itt e földön senki sem szerethet jobban! –

Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,

Istenem, köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,

Aki oltalmadat, vigaszodat várja.

Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,

Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!

Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,

Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,

Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!

Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,

Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:

Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

Életmentő lepkeszárnyak

Életmentő lepkeszárnyak

Észak-Amerika hatalmas síkságán nagy sebességgel rohan a Pacific expressz. Mit sem sejtve, nyugodtan alszanak az utasok. A mozdonyvezető gyakran kinéz a mozdonyból, hogy nem leselkedik-e valami ismeretlen veszedelem a vonatra. Hirtelen azonban elsápad, mert valami olyasmit lát a síneken, amire szinte megfagy a vér az ereiben.
Egy hatalmas alak, széttárt karokkal táncol a fényszórók által megvilágított síneken, mintha integetne: - Állj meg, állj meg!
 A mozdonyvezető már a fékhez kap, amikor eltűnik a kísérteties alak. Talán csak képzelődtem, gondolja magában. Homlokához nyúl és érzi, hogy mily gyorsan lüktet a vére. Azután újra kinéz a sínekre, és ekkor ismét megpillantja az előbbi kísértetet: - Állj meg! – integet feléje!
 A vezető idegei most már végképp fölmondják a szolgálatot. Csikorognak a kerekek, nagy a riadalom, és az utasok kíváncsian tekintenek ki a vonat ablakából.
Álmosan kérdezgetik egymástól: - Vajon mi történhetett? Miért álltunk meg éjnek idején a nyílt pályán? Mindenki a mozdonyvezetőnél érdeklődik.
 Ő elmondja, hogy miként látott egy táncoló alakot a vonat előtt ugrálni. Ez késztette arra, hogy lefékezze a vonatot.
 Persze az utasok közül sokan kinevették, és hihetetlennek tartották a vezető elbeszélését. Véleményüket azonban hamarosan megváltoztatták. Nem is olyan messziről különös zúgás hallatszott. A hang irányába elindult néhány férfi, és holtsápadtan beszélték el, mit láttak. A folyó, amelyen a vonatnak néhány másodperc múlva át kellett volna haladnia, annyira megáradt, hogy elsodorta a hidat. Néhány másodpercnyi késlekedés, és a vonat utasaival együtt a mélységbe zuhan. Miközben az emberek visszamentek a vonathoz, ismét észrevették a síneken táncoló alakot. Most azonban egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy megfejtsék a “kísértet” titkát. Egy molylepke szorult a fényszóró üvegébe, és nem tudott szabadulni, azért vergődött olyan kétségbeesetten. A fényszóró üvegje és fénye felnagyította, és a sínekre vetítette alakját.
Ez volt a különös kísértet, mely megállásra késztette a mozdonyvezetőt. Az emberek megilletődve állapították meg, hogy ennek a lepkének köszönhetik csodás megmenekülésüket.
Vagy nem is neki, hanem Istennek, akinek egy lepkeszárny is elegendő ahhoz, hogy megmentse sok ezer ember életét.

(Válogatás György Attila: A hit világossága című könyvéből)

"Bár tudom ..."

"Bár tudom ..."

"Bár tudom, a bánkódás keserű percei éppoly múlékonyak, mint az öröm fénylő szikrái - mégis nehéz a fájdalmat csillapítani, s a bánatot lecsöndesíteni. Ezért hát nem foszthatlak meg a könnyeidtől - minden cseppje a tiéd -, ahogy nem rabolhatom el az érzelmeidet sem, hiszen keserves munkával szerezted meg, és ültetted őket a szívedbe, mint az életed gazdag tapasztalatait. Ha eljön az idő könnyeid maguktól felszáradnak, akárcsak az esőcseppek az utcakövéről."

"Kinek a könnyeit sírod ki magadból, amikor szomorúságod könnyebbíted? Egyetlen emberét? A világét? Mindenkiét? Velük együtt esküdtél a néma fájdalomra? - A bánat néma, nincs hangja, ha mégis hangot adnál neki, ordítanál, üvöltenél, nem pedig könnyeket hullatnál a magányos éjszakában. Bajait mindenki belül hordja, és te azt kívánod, tanúja legyen fájdalmadnak, hogy aki feléd jár, megtudja, mennyire búsulsz? - a csillagok szomorkodnak és nem értik mi történt veled.

Elvesztettél valakit, megcsalt, becsapott hű embered, netán gonoszul bánt veled a sors? - Megnyugtatlak, senkit sem vesztettél el, mivel sosem volt a tiéd, akiről úgy hitted, elveszítheted; és senkit nem szedett rá saját magadon kívül - mert becsapni magát egyes-egyedül csak az ember tudja.

Megbántottak talán? - csupán te bántottad magad azzal, hogy megbántódtál. Haragszol valakire? - bizony semmi okod erre, mert aki ellen haragot táplálsz a szívedben, az éppen magad vagy, hiszen te nyitottál ajtót a gonoszságnak."

Tehát ha valaminek vége szakad, elmúlnak az érzések, és ha dühös vagy, nyugodtan sírjál! Add ki magadból a fájdalmat, és tanulj belőle, mert csak így válhat belőled igazi érző ember...!"

Forrás:

Seneca: Boldogságra születtél

TÖRTÉNETEK

TÖRTÉNETEK

- Szeretném meglátni Istenedet - mondta Trajanus császár egy rabbinak.

- Halandó ember szeme nem láthatja meg Őt - válaszolta amaz.

De a válasz a császárt nem elégítette ki.

- Akkor hát vedd szemügyre egyik követét! - javasolta a rabbi -. Nézz az égre és szemléld a Napot!

- Még mit nem! - szólt a császár, - hiszen ha belenézek, elvakít.

- Uram, gondold csak meg: ha nem bírod elviselni Isten egyik teremtményének dicsőségét, vajon képes lennél-e közvetlenül szemlélni a Teremtő dicsőségét?

(Békehírnök 1986/3)

RÉGI TÖRTÉNET
szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

A két szerzetes hosszú szabadságot kért; elhagyták a kolostort s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan, de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyszer tovább.

Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte. Ott a küszöb s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt, szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.

Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat. Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak. Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára...

(Görög T.: Csendes szobák - nyitott ablakok)