A pillangó és a virág

Példabeszédek 8:17: 

Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.

A pillangó és a virág

Valamikor régen egy férfi Istentől kért egy virágot és egy pillangót.

Istentől kaktuszt kapott, és pókmacskát. A férfi elszomorodott, nem értette, miért nem teljesült kérése. Később arra gondolt: Istennek a sok emberrel rengeteg dolga van, bizonyára valamit összekevert... Úgy döntött, inkább nem kérdezi meg Őt.

Bizonyos idő elteltével eszébe jutott a kaktusz és a pókmacska, elment megnézni őket. Hogy meglepődött, mikor látta, hogy a tüskés, csúnya kaktusz kivirágzott, s hogy a ronda pókmacska átváltozott gyönyörű pillangóvá. Isten mindig csak helyesen cselekszik! Tudja, mi számunkra a legjobb, még ha nekünk néha nem is annak tűnik. Ha valamit szeretnénk és helyette mást kapunk, HIGGYÜNK. 
Higgyük, hogy a jó eljut hozzánk a legmegfelelőbb időben. Az, amit szeretnél nem mindig az, amire szükséged van! Ne feledd..... 

A ma TÜSKÉI...
holnapra VIRÁGOK lesznek!

INTERJÚ A TÍZ BÉLPOKLOSSAL..

INTERJÚ A TÍZ BÉLPOKLOSSAL..

Megkérdeztem azt a kilenc férfit, akik azelőtt bélpoklosok voltak: miért nem mentek vissza Jézushoz megköszönni, hogy meggyógyított benneteket. Íme a válaszuk:

1. Nem vagyok hálátlan természetű, de először a családomnak és ismerőseimnek akartam megmutatni, hogy egészséges vagyok. Azután meg akartam köszönni Jézusnak – Ő azonban már tovább ment.

2. Természetesen hálát akartam adni Jézusnak, azonban nem egyszerre azzal a szamaritánussal. Mielőtt azonban egy követet találtam volna, Jézus tovább vándorolt.

3. Nem csupán üres szavakkal, hanem valami ajándékkal akartam hálát adni, de szegény vagyok, és nem találtam semmi megfelelőt.

4. Szándékom volt megköszönni Jézusnak. Amikor megmutattam magamat a papoknak, gyógyult voltam, de nem tudtam, hogy tartós lesz-e. Most már tudom, Jézus nincs itt többé.

5. Majdnem visszamentem a szamaritánussal, hogy hálát adjak, azonban sokan voltak körülötte, és akkor azok előtt kellett volna mondanom: bélpoklos voltam, te meggyógyítottál. Ezt szégyelltem és nem mentem vissza.

6. Tulajdonképpen meg akartam köszönni Jézusnak, azonban eszembe jutott, hogy Jézus olyan sok jót tett, és nem várt érte köszönetet, így én is elhagytam.

7. Különben nem vagyok hálátlan, de a viszontlátás örömében egyszerűen megfeledkeztem róla. Amikor eszembe jutott, Jézus már tovább vonult.

8. Sok bélpoklos van a világon. Bizonyára becsületes, erkölcsös életem indította Jézust arra, hogy éppen engem tisztítson meg.

9. Igazán meg akartam köszönni, azonban a többség nem ment vissza, és én mindig a többséggel tartok. 

Megkérdeztem a szamaritánuist is: te miért adtál hálát? Így válaszolt: Lélegzés nélkül nem tudok élni. Nem tudtam addig hazamenni, amíg hálát nem adtam Jézusnak.

A HÍD

A HÍD

 

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog , hogy nem is álltak szóba egymással. Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére. Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét. Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: "Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát. Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

Áldott adventi készülődést kívánok Mindenkinek!

Egy család története

Egy család története szerint apa és két fia bányászok voltak. Az apa és az egyik fiú már befogadta Jézust, új életük volt. A másik fiú még ellenállt, sőt ahogy kérlelték még keményebb lett. Mind a hárman egy tárnában dolgoztak, akkor is amikor egy alkalommal a tárna beszakadt. Abban a pillanatban megértették, hogy el vannak zárva a világtól, nem lehet hozzájuk érni. Tudták, hogy a mentők sokára fognak hozzájuk jutni mert mélyen vannak. Egyre lassabban égtek a bányászlámpák, fogyott az oxigén, végül elaludt mind a három lámpa. Ott voltak a sötétben. Az apa és fiú kérték a másik fiút: Jancsi, még elfogadhatod Jézust, itt az utolsó pillanat, Jancsi, meghalunk. Ha eddig nem kellett, ezután sem kell, ha meghalok, hát meghalok, mondta a fiú, hagyjatok nekem békét.

A végén már ott feküdtek mind a hárman a földön. Isten hallotta a kettő imádságát. Egyre halkabban szólt. Készültek haza. Az apa utolsó mondatai: Úr Jézus ne hagyd elveszni a fiam, Úr Jézus könyörülj a fiamon, ne engedd elkárhozni a fiamat. Aztán néma csend. Hosszú órák teltek el, míg végre odaértek a mentők és felvitték a három holttestet. Élesztgetési kísérletek újra és újra, hátha mégis. És egyszer valaki felsikolt: egy él!

Ugye tudjátok melyik? Jancsi. Amikor magához tért a kórházban, az első gondolata ez volt: az apám imádsága! Isten meghallgatta az apámat. Aztán amikor felépült, egy szomorú ember járt istentiszteletről istentiszteletre. Nem hallott mást, csak az ítéletet. Rettenetes pokol volt. Sokan imádkoztak érte a gyülekezetben, de látták, hogy hiába. A bűneit látja csak, de nincs kegyelem. Advent van, de nincs Jézus. Aztán egyszer csak felzokogott Jancsi, mert mégis csak megértette, hogy Jézus érte is meghalt, hogy neki is megbocsátotta a bűneit. Advent után karácsony lett, nagy öröm lett.

Ez a fiatal ember lett az egész környék legáldottabb igehirdetője. Senki nem tudta úgy mondani, olyan hálásan, olyan könnyesen, olyan valóságosan, hogy értitek-e, értem, nyomorult bűnösért, akit az apja szava nem hatott meg, aki az utolsó pillanatban is keserűséget okozott apjának, - értem, értem jött Jézus.

Életadó virág

Életadó virág

Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.

Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.

Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindíg volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.

Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.

Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és napsárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy napsárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.

Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddíg a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kis növényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogya férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimítgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....

Felemelte a telefont...tárcsázott.....

Most már élni akart....volt kiért...

Isten szeretete....

Isten szeretete...

Érdemes elolvasni, szeretetről szól, tanulságos írás, nem én írtam, FB-on olvastam...

"..... Ma találkoztam valakivel, valakivel, aki valami olyasmit tett, hogy ameddig élek, mindig emlékezni fogok rá és erre a napra is. Ez a valaki egy 5 éves kisfiú. 

Úgy hozta az élet, hogy várakoztunk, ő az édesanyjával, én az ismerősömmel. Közben beszélgettünk, én az ismerősömmel, ő az édesanyjával.

 Egyszercsak meglepő dolog történt, a kisfiú odafordult hozzám és azt mondta: Megengeded, hogy megismerjelek? Szeretnélek megismerni. Meglepődtem ezen a kérésen, olyannyira, hogy csak egy fojtott hangon kipréselt: persze volt a válaszom. Ahogy ránéztem, azonnal tudtam, ő nem lát engem. Legalább negyed órája ültünk egymás mellett, de addig észre sem vettem, hogy ki van mellettem, annyira elmélyülten beszélgettem a régen látott ismerőssel.

Elmosolyodtam és megismételtem: Persze, ha szeretnéd szívesen megismerkednék én is veled. Ő is elmosolyodott és azt mondta: köszönöm, szeretném. Eddig csak filmeken láttam, hogy ilyenkor mit szoktak tenni. Felém nyújtotta a két kis kezét én pedig, közel hajoltam hozzá. Kis puha ujjacskái, nagyon finom mozdulatokkal elindultak az arcomon, és közben mosolygott és mosolyogtam én is. Mosolyogtam, de közben eleredtek a könnyeim és nem sikerült visszafojtani. De ő tudta, mi történik. Édes hangon megszólalt: Ne sírj, ez nekem nem fáj. Megkérdeztem tőle, honnan tudja, miért sírok. Érzem. Tudom, hogy azért sírsz, mert sajnálsz.- Válaszolta. Nem sajnállak, hanem csodállak. - Mondtam. Erre nem szólt semmit, csak még szebben mosolygott és közben, a kis ujjacskái az arcomat fürkészték. Úgy éreztem, hogy simogat, soha nem volt hasonló érzésem, mintha minden kis sejtje érezhető lett volna. Egyszer csak megszólal: Te szép vagy és kedves. Ekkor felnevettem: Kicsikém, te egy tündér vagy, de én nem vagyok szép, inkább csak olyan átlagos, …..de lehet, még az sem. Hogy kedves, hát….itt is elbizonytalanodtam…mondjuk, igen, általában az vagyok.

Összeráncolta a kis homlokát és határozottan közölte: De igen, szép vagy. Én látom, hogy az vagy! Ekkor eszembe villant, hogy miért mondok ellent neki, amikor az előbb nagyon alaposan „megnézett”, és ha ő ezt látta, ha ilyennek látott, akkor miért vonom kétségbe azt, amit „látott”, hogy jövök ahhoz, hogy azt mondjam neki, nem lát jól. Hirtelen elszégyelltem magam, és azt mondtam neki: Bocsáss meg, jól láttad, szép vagyok. Erre a kis büszke mosolya elöntötte az arcocskáját és határozottan kijelentette: Mondtam, jól látok. A szívem a torkomban dobogott és megkérdeztem tőle, megfoghatom-e a kezét. Igen, válaszolta és mosolyogva nyújtotta is felém. Megfogtam azt a két csodálatos kis kezet, mondtam, az arcomra fogom tenni, hogy nézze meg még egyszer. Ismét elindultak a kis ujjai, mosolygott miközben azt mondta: Most már nem sírsz. És úgy simogatta végig az arcomat, ahogyan csak azok tudják, akik igazán, őszintén szeretnek. Megszólalt: Szoktál szomorú lenni? Igen, néha szoktam, - válaszoltam. Erre megkérdezi: És olyankor mindig sírsz? Nem, nem mindig. – felelem. Azt mondja: És amikor sírsz, akkor fáj a szemed is vagy csak ott belül valami? Általában csak ott belül valami, de ha nagyon sokat sírok, akkor a szemem is szokott. – válaszoltam. Látom, hogy gondolkodik, mindeközben a két kis kezével, közrefogta a fejem. Ismét megszólal: És melyik fáj jobban? Ami ott belül fáj. – válaszolok. Erre ő: Tudod, hogy mi az? Mondom: Gondolom…. én léleknek hívom.

 Azt mondja: Igen, az. Ekkor azt éreztem, hogy egy 70 éves ember bölcsességével beszél hozzám….

Az fáj a legjobban. Tudom, most szeretnéd megkérdezni, milyen érzés, hogy nem úgy látok, ahogyan te. Nekem nem rossz, mert én nem emlékszem arra az időre, amikor még láttam. 

Lehet, hogy így sokkal szebb dolgokat látok és tudod, - ekkor egészen közel hajolt hozzám és suttogva mondta- látom az angyalkákat is.

 Én is suttogva kérdeztem: És ők milyenek? Ő komolyan válaszolt: Mindig kedvesek, de nem mindig mosolyognak. 

Erre megkérdeztem: Haragudni is szoktak? 

Azt mondja: Nem, nem haragszanak, ők nem olyanok, ők nem is tudnak haragudni. 

Csak tudod, néha nagyon sok a dolguk.

Elmosolyodtam, és Ő is. Szép lehet az a világ, amit te látsz. –mondom. Olyan, mint amilyennek elképzelem. – feleli. Amikor akarom, akkor nagyon szép, de van, amikor nem annyira. 

Van, amikor néha szomorú vagyok, mert nem tudok elképzelni valamit.

Például a tegnap anya mondta, hogy a kardigánja lila. A lilát nem tudom elképzelni és az nagyon bánt. 

Megkérdeztem, ismeri-e a virágokat. Igennel válaszolt. Nagyon sokat ismer. Tavasszal és nyáron is mindig nézegeti.

 Kérdeztem, hogy van-e közötte, apró és nagyon puha, bársonyos, amelyiknek ibolya a neve. 

Azt mondja igen, arra jól emlékszik, az nagyon szép. – elmosolyodott. Na, látod, olyan a lila.- mondtam. 

Láttam, hogy nagyon töri a kis eszét.

 Egyszer csak elmosolyodott és azt mondja: Köszönöm szépen, hogy megmutattad nekem a lilát, már tudom, hogy milyen. Ekkor édesanyja felé fordult és azt mondja: Anya, szép a kardigánod. Sajnos el kellett köszönnöm újdonsült kis barátomtól.Kértem tőle, engedje meg, hogy búcsúzóul adjak neki egy puszit. Odahajoltam és megpusziltam. Ő pedig két kis karjával átölelte a nyakamat és a fülembe súgta: Szeretlek. 

Erre ismét eleredtek a könnyeim, pedig minden létező erőmet összeszedtem, de nem tudtam visszatartani és csak annyit sikerült mondani: Én is szeretlek. Mosolygott és búcsúzóul még egyszer megsimogatta az arcomat…….

És, hogy mennyi mindent tanított nekem ez a kis ember, azt el sem tudom mondani. Úgy éreztem, hogy egészen más ember lettem. Másképpen látom a világot, mint ahogyan a reggel láttam. 

És most már tudom, ha nem mindig olyan szép valami, akkor lehunyom a szemem és szépnek képzelem, és akkor, az én világomban azonnal széppé változik……. 

Mindannyian élhetünk egy szebb világban…….. ha megtanuljuk elképzelni."

(Kovács Magdolna írása)

Ronda, a macska

RONDA, a macska

Mindenki a lépcsőházban, amelyikben lakom tudta, hogy ki volt Ronda. Ronda az ott lakó fiúmacska volt. Ronda három dolgot szeretett ezen a világon: verekedni, a szemétben turkálni és mondhatjuk úgy, a szerelmet. Ezeknek a dolgoknak a keveréke a kint töltött élettel elegyítve bizony hatással volt. Rondának kezdetben csak egy szeme volt és ahol a másiknak kellett volna, hogy legyen, ott egy tátongó űr volt. Ugyanazon az oldalon a füle is hiányzott,a bal lába valamikor el lehetett törve és egy furcsa szögben gyógyult meg aminek következtében úgy nézett ki mintha mindig a sarkon fordulna be. Farkát már régóta elvesztette, a legapróbb kis csonkkal hagyva őt, amit állandóan ráncigált és hirtelen meg-megrángatott. Ronda egy sötétszürke bundás macskafajta lett volna, csak éppen a fején, nyakán, sőt vállain levő sérüléseket vastag sárga sebek borították. Minden alkalommal mikor valaki meglátta Rondát ott ugyanaz volt a reagálása: Milyen ronda macska!" Minden gyermeket figyelmeztettek, hogy nehogy hozzá nyúljon. A felnőttek kővel dobáltak, lelocsolták, vízsugárral spriccelték mikor házukba próbált beosonni, vagy a kis mancsait az ajtóba szorították, ha nem akart elmenni. Ronda mindig ugyanúgy reagált. Ha locsolócsővel spriccelted ő csak állt, átázva, amíg csak meg nem untad és abba nem hagytad. Ha dolgokkal dobáltad nyurga testét lábaid köré csavarta megbocsátóan. Amikor csak gyermekeket pillantott meg, szaladt eszeveszett nyávogással és fejét a kezeikhez nyomta, szeretetükért könyörögve. Ha valaki valaha fölvette azonnal nyalogatta az ingét, fülbevalóját, vagy amit csak éppen talált. Egy nap Ronda a szeretetét a szomszéd kutyáival osztotta meg. Ők nem a legkedvesebben válaszoltak és Ronda szörnyen szét lett marcangolva. Lakásomban hallottam sikoltozásait és megpróbáltam segítségére sietni. Mire odaértem ahol feküdt, egyértelmű volt hogy Ronda szomorú kis élete már a végét járja. Ronda egy nedves kis körben feküdt, alsó lábai és csípője szörnyen kicsavarva helyükből, egy tátongó szakadás ott ahol fehér szőrméje elöl végigvonult. Ahogy fölvettem és megpróbáltam hazavinni hallottam hörgését és levegőért kapkodását, éreztem ahogy küszködik. ,,Borzasztó fájdalmat okozhatok neki"gondoltam magamban, azután egy ismerős húzást éreztem, egy nyalogatásszerű érzést a fülemen. Ronda, a borzasztó fajdalmai közepette, szenvedve és láthatóan haldokolva mégis a fülemet próbálta nyalogatni. Közelebb húztam magamhoz. Fejét tenyeremhez dörzsölte,majd egyetlen aranyszínű szemét felém fordítva egy halk dorombolást hallottam. Legnagyobb fájdalmában is, ez a csúnya, összetört, sebektől tarkított macska csupán egy kis szeretetet kért, talán egy kis együttérzést. Abban a pillanatban úgy véltem Ronda volt a legszebb és szeretetteljesebb teremtmény, amit valaha láttam. Soha egyetlen egyszer sem próbált megharapni, megkarmolni, elmenekülni tőlem vagy küszködni bármiképpen. Ronda csak nézett rám, teljesen bízva abban hogy fájdalmát enyhítem. Ronda meghalt a karjaimban mielőtt beérhettem volna a házba. Csak ültem és nagyon hosszú ideig öleltem azon gondolkozva, hogy egy megsebzett,eltorzult kis kóbor macska, mennyire megtudja változtatni a véleményemet arról hogy mit jelent a valódi lelki tisztaság, teljesen és őszintén szeretni. Ronda többet tanított nekem az adásról és együttérzésről, mint ezer könyv, tanítás vagy talk show valaha tehette volna, és ezért örökre hálás vagyok. Ő kívülről volt megsebezve, de én belül hordtam sebeimet és eljött az idő számomra, hogy továbbmenjek és tanuljak meg őszintén és mélyen szeretni. Eljött az ideje annak, hogy mindenemet odaadjam azoknak, akik fontosak számomra. Sok ember gazdagabb, sikeresebb, kedveltebb, szebb akar lenni, de én csak olyan szeretnek lenni, mint Ronda.

Szeretetből fakadó sebhelyek

Szeretetből fakadó sebhelyek

Az ÚR feltámadt, Ő valóban feltámadt!

Néhány éve, egy forró nyári napon, Dél Floridában, egy kisfiú úgy döntött, hogy úszik egyet a házuk mögötti régi kis tóban. Sietve, hogy minél hamarabb a hűvös vízbe ugorhasson, kiszaladt a hátsó ajtón,maga mögött hagyva cipőt,zoknit és inget, ahogy futott. Repült a vízbe, nem véve észre, hogy amint ő úszik a tó közepe fele, egy aligátor épp a part fele úszott. Apja, aki a kertben dolgozott, észrevette, hogy a kettő egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz. Rémülten rohant a vízhez, kiabálva a fiának amilyen hangosan csak bírt. Apja hangját hallva a kisfiút aggódás fogta el és gyorsan megfordult és a part fele úszott apjához. De már túl késő volt. Amint elérte apját az aligátor is elérte őt. A partról az apa megragadta kisfiát a karjától pont abban a pillanatban mikor az aligátor annak lábait ragadta meg. Ez egy hihetetlen huzavonához vezetett a kettőjük közt. Az aligátor erősebb volt az apánál, de az apa túl szenvedélyes volt ahhoz, hogy elengedje fiát. Egy gazda épp arra vezetett és a sikoltozásokat hallva, autójától odarohant, célzott és lelőtte az aligátort. Rendkívüli módon, több hetes kórházi tartózkodás után, a kisfiú életben maradt. A lábát hatalmas sebhelyek torzították az állat erőszakos támadása révén. És a karján, mély karmolások voltak, ahol apja körmei húsába vájtak a kétségbeesett erőfeszítésben, hogy megtartsa az ő szeretett fiát. Az riporter az újságtól, aki a trauma után meginterjúvolta a fiút, megkérdezte, ha láthatná a fiú sebhelyeit. A fiú felhúzta a nadrágszárát. És utána, nyilvánvaló büszkeséggel, így szólt a riporterhez: De nézd a karjaimat! Nagy sebhelyek vannak a karjaimon is. Azért vannak, mert Apám nem engedett el!

Te és én azonosulhatunk ezzel a kisfiúval. Nekünk is vannak sebhelyeink. Nem, nem egy alligátortól, hanem egy fájdalmas múlt sebhelyei. Némelyek azok közül a sebhelyek közül csúnyák és mély megbánást okoztak. De, némely sebhelyek barátom azért vannak, mert Isten visszautasította, hogy elengedjen. A vívódásaid közepette Ő ott volt és beléd kapaszkodott. Az Ige arra tanít, hogy Isten szeret téged. Te Isten gyermeke vagy. Ő meg akar védeni és gondodat viselni minden nap. De néha meggondolatlanul veszélyes helyzetekbe gázolunk, nem tudva hogy mi vár ránk. Az élet tava tele van veszélyekkel és mi elfelejtjük, hogy az ellenség lesben áll, hogy ránk támadjon. Ekkor kezdődik el a huzavona, és ha az Ő szeretetének a sebhelyei a karodon vannak légy nagyon, nagyon hálás!

Ő eddig sem és ezután se fog soha elengedni!

Isten megáldott, hogy te mások számára áldás lehess. Sose tudhatod, hol van egy-egy ember az ő életében és min megy épp keresztül. Soha ne ítéld egy másik ember sebhelyeit, mert nem tudhatod, hogy kapta őket...

Zuhanórepülés

Zuhanórepülés

Egy fiatalember ejtőernyősnek tanult. Első ugrása előtt a következő utasításokat kapta:

Amikor azt mondják, ugorj, akkor ugorj!

Számolj el tízig, és húzd meg a zsinórt!

Ha az ejtőernyő nem nyílik ki, bár erre kicsi az esély, akkor húzd meg a tartalék ernyő zsinórját.

Amikor földet érsz, ott lesz egy teherautó, ami visszavisz a repülőtérre.

A fiatalember jól megjegyezte ezeket az utasításokat, és beszállt a repülőre. A repülő felszállt 3300 méter magasra, és az ejtőernyősök kezdtek kiugrálni. Amikor a fiatalembernek azt mondták, hogy ugorjon, kiugrott. Aztán elszámolt tízig, és meghúzta a zsinórt. Semmi nem történt. Az ernyő nem nyílt ki. Így hát meghúzta a tartalékernyő zsinórját. Megint nem történt semmi. Ejtőernyő sehol.

„Hát ez remek, – mondta a fiatalember – gondolom, a teherautó se lesz ott, amikor földet érek!”

Te érezted már úgy magad, mint ez a fiatalember? Annyi kudarcban, csalódásban volt már részed, hogy nem is hiszed, hogy valami jól sikerülhet? A történetben szereplő fiatalemberrel ellentétben számunkra van remény. Jézus Krisztusban bocsánatot nyerhetünk a múlt kudarcaiért, és újra kezdhetjük. A kereszténységet szokták a „második esély evangéliumának” is nevezni, mert a bukásainknak sosem kell véglegesnek lenniük. Erről szól Isten kegyelme! Még ha az ejtőernyőink nem is nyílnak ki, mindig belezuhanhatunk szerető mennyei Atyánk szerető karjaiba.

TEÁSCSÉSZE

 TEÁSCSÉSZE

Szenvedéssel formál a Mester

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.

A férj megkérdezte az eladót:
- "Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet."
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
- Hagyj békén!- üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
- Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
- Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
- Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
- Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek: - Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! - hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! - kiáltottam.
- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.
Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: "Engedj ki!". Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. 
Csak azt kérdezzük: "Mi történik velem?" Minden olyan zavaros. De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

 (Beküldte Zimányiné Piros Erzsébet)

"Mi pedig miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre." (2Kor 3:18)

Timmy virága

Wayne Rice -  Timmy virága

- Ma rajzolni fogunk! - jelentette be Timmy óvónénije.
De jó! - gondolta Timmy. Szeretett rajzolni. Ügyesen rajzolt oroszlánt, tigrist, vonatot és hajót. Elővette a zsírkrétáit, és nekifogott a rajzolásnak.
De az óvónő így szólt:
- Várjatok, még ne kezdjétek el! - Megvárta, amíg mindenki készen áll, és hozzátette: - Ma virágot fogunk rajzolni!
Jó, gondolta Timmy. Gyönyörű virágokat kezdett rajzolni narancssárga, rózsaszín és kék krétáival.
De az óvónő újra megszólalt:
-Várjatok! - Felrajzolt egy virágot a táblára. Piros virág volt, zöld szárral. - Tessék - mondta az óvónő. - Most már kezdhetitek!
Timmy megnézte a virágot, amit az óvónéni rajzolt. A sajátja jobban tetszett neki, de nem szólt semmit. Megfordította a lapot, és a hátuljára rajzolt egy olyan virágot, mint az óvónénié. Piros virágot zöld szárral.
Néhány nappal később az óvónéni azt mondta:
- Ma agyagozni fogunk.
Jó, gondolta Timmy. Sok mindent tudott készíteni agyagból: kígyót, hóembert, elefántot és egeret. Elkezdte nyomkodni és hengergetni az agyagdarabkáját.
De az óvónő megszólalt:
- Várjatok, megmutatom, hogy kell! - És mindenkinek megmutatta, hogyan kell tálat készíteni.
Timmy golyót gyúrt az agyagból, lelapította, és olyan tálat készített, mint az óvónéni.
Timmy megtanulta, hogy várjon, figyeljen, és pont úgy készítse a dolgokat, ahogy az óvónő. Nemsokára már nem is alkotott semmit magától.
Aztán egy nap Timmy családja másik városba költözött, és Timmy másik óvodába került.
Az első napon Timmy új óvónénije azt mondta:
- Ma rajzolni fogunk.
Jó, gondolta Timmy. Aztán várta, hogy az óvónéni megmondja, mit csináljanak. De az óvónő nem mondott semmit. Csak sétált a teremben. Amikor Timmyhez ért, megkérdezte:
- Te nem szeretnél rajzolni?
- De! - mondta Timmy. - Mit rajzolunk?
- Hát, azt nem tudom, amíg le nem rajzolod - felelt az óvónő.
- De milyenre csináljam? - kérdezte a kisfiú.
- Amilyenre szeretnéd.
- És bármilyen színű lehet?
- Igen - felelt az óvónő. - Ha mindenki ugyanazt rajzolná, és ugyanolyan színnel, akkor honnan tudnám, hogy melyiket ki rajzolta?
- Nem tudom - felelt Timmy. Aztán rajzolni kezdett egy virágot.
Pirosat zöld szárral.

Alkalmazás: Amikor Timmy nagyon fiatal volt, megfosztották a kreativitásától. Az óvónője azt mondta neki, hogy csak egyféleképpen lehet virágot rajzolni vagy agyagot formázni.
Lehet, hogy jobban hasonlítasz Timmyre, mint gondolod. Ott rejlik benned a tehetség, hogy különleges módon gondolkodj, kreatív legyél, használd a tehetségedet és adottságaidat figyelemreméltó és egyedi módon, de a világ azt mondta neked, hogy nem teheted.
Olyan világban élünk, amely már egészen kicsi korban belénk vési, hogy egyformán kell kinéznünk, egyformán kell viselkednünk, sőt gondolkoznunk is. Aztán amikor Jézus arra hív, hogy legyünk másmilyenek, nehéznek, vagy egyenesen lehetetlennek találjuk, hogy reagáljunk a hívására.
,,Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg ér- telmetek megújulásával" (Róma 12,2). Ha hajlandó vagy átengedni életed irányítását Jézusnak, kitörhetsz a világ által rád erőltetett öntőformából, és azzá válhatsz, akinek Isten megalkotott.

Igaz látás

"De én hiszem, hogy még meglátom az Úr jóságát az élők földjén."

( Zsoltárok 27: 13 )

Igaz látás

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az idot, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat. Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve ot azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt.

A kert

Rónay György:

 A kert

A b.-i vonalon, két állomás közt, körülbelül egyforma távolságra mind a kettőtől, van egy kis kert. Mindössze néhány négyzetméter, és a leglassúbb vonat ablakából is mindössze néhány másodpercre látszik. Se tanya, se kunyhó, se őrház nincs a közelében. Semmi, csak ez a kert, tavasztól őszig virágban.

Valaki eljön valahonnét, talán kilométerekről, és fölássa a földet. Magokat szór, palántákat duggat. A kert a legnagyobb aszályban is virít: valaki eljön valahonnét, és megöntözi a növényeket. Kút nincs a közelben; talán kilométerekről hozza a vizet, kora hajnalban vagy késő este; mert a kertben soha nem látni senkit. Semmi mást, mint a virágokat.

Kié lehet ez a kert ott a sínek mentén: ez a maroknyi virág a le-lecsapódó mozdonyfüstben? Kinek lehet fontos, hogy aki a világnak azon a pontján kinéz a vonat ablakán, tavasztól őszig virágot lásson?

Mindenesetre van egy ember, akinek fontos. Akinek az a fontos, hogy a virágait lássák, és nem az, hogy tudjanak róla. Egy Névtelen, aki a világnak azon a parányi pontján évről évre új lapot ír a virágaival egy Kódexba, amelyet még a leglassúbb személyvonat ablakából sem olvashatni tovább egy-két másodpercnél.

De aki olvasta, sosem felejti el. Az tudja, hogy van legalább egy pontja a világnak, ahol évről-évre kivirul ugyanaz a kert, ugyanannak a névtelen szorgalomnak a szeretetében.

Az ötödik kutyakölyök

Az ötödik kutyakölyök 

Egy gazda szeretett volna eladni néhány kiskutyát. Festett egy táblát, amelyen a négy kölyköt reklámozta. Azután elindult, hogy a birtoka szélén levő oszlopra tűzze. Amikor az utolsó szöget ütötte be, valaki meghúzogatta a ruháját. Ahogy lenézett, tekintete egy kisfiúéval találkozott.

– Uram – szólt a gyermek –, szeretnék venni egy kölyköt. – Nos – mondta a gazda, miközben letörölte tarkójáról az izzadságot–, ezek a kölykök jó vérvonalúak, és elég sokba kerülnek. A fiú lehajtotta egy pillanatra a fejét, azután mélyen a zsebébe túrt, elővett egy maroknyi aprópénzt, és a gazda felé nyújtotta.

– Ennyi pénzem van. Elég arra, hogy megnézhessem őket?

– Persze – válaszolta a gazda, és füttyentett egyet. – Ide, Foltoska! A kutyaház felől odafutott az anyakutya, akit négy kicsi szőrgombóc követett. A kisfiú a drótkerítéshez nyomta az arcát. Szeme ragyogott a boldogságtól. Ahogy a kutyák elérték a kerítést, a kisfiú valami mozgolódásra lett figyelmes a kutyaház felől. Lassan, lassan még egy kis szőrlabda jelent meg, sokkal kisebb, mint a többiek. Azután, valahogy furcsán bicegve, minden erejével megpróbálta utolérni a többieket.

– Azt a legkisebbet szeretném! – mondta a kisfiú, a csenevészre mutatva. A gazda leguggolt a kisfiú mellé, és így szólt:

– Fiam, te nem akarhatod azt a kölyköt. Sosem tud majd úgy futni és játszani veled, ahogy más kutyák. Erre a kisfiú elhátrált a kerítéstől, lehajolt, és elkezdte feltűrni az egyik nadrágszárát, felfedve az acélrudat, amely végigfutott a lába két oldalán, és egy speciális cipőhöz csatlakozott.

Visszanézve a gazdára ezt mondta: – Látja, uram, én magam sem tudok valami jól futni, és ennek a kiskutyának olyasvalakire van szüksége, aki megérti. A gazda a könnyeivel küszködve lehajolt, és felemelte az apró kölyköt. Óvatosan tartva a kisfiú kezébe adta.

– Mennyibe kerül? – kérdezte a kisfiú. – Semmibe – válaszolta a gazda –, a szeretet és a gondoskodás nem kerül semmibe. 

Tanulság: 
A világ tele van olyan emberekkel, akik megértésre és szeretetre várnak.

A kudarc

A kudarc

A kudarc nem azt jelenti, hogy selejt vagyok,

Hanem azt, hogy nem arattam sikert. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy nem értem el semmit,

Hanem azt, hogy tanultam valamit. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy bolond voltam,

Hanem azt, hogy volt bennem hit a kísérletezéshez. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy dicstelenné váltam,

Hanem azt, hogy volt merszem próbálkozni. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy nem értettem a lényeget,

Hanem azt, hogy valamit másképp kell csinálnom. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy alábbvaló vagyok,

Hanem azt, hogy nem vagyok tökéletes. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy elvesztegettem az időt,

Hanem azt, hogy van ürügyem az újrakezdéshez. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy fel kell adnom,

Hanem azt, hogy még jobban kell igyekeznem. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy sohasem fog sikerülni,

Hanem azt, hogy türelmesebbnek kell lennem. 

A kudarc nem azt jelenti, hogy Istenem elhagytál engem,

Hanem azt, hogy Neked bizonyosan van egy jobb ötleted.

"Ti vagytok a földnek sói"

A SÓ

"Ti vagytok a földnek sói" 

(Máté 5: 13)

A só nátrium-klorid, forgalomba kerülve kristályos vagy fehéres por. Mint ásványi anyag a táplálékunk részét képezi, szervezetünk számára nélkülözhetetlen létszükséglet. Vérünknek megközelítőleg egy százalékát képezi só. Az egész szervezetünk élettani egyensúlya csak a só megfelelő tömegű jelenlétével biztosítható.

A só nélkülözhetetlen ízesítő anyag a táplálkozásunkban. Jézus tanítványairól úgy beszél mit sókról.

Eredendően romlandó anyagból való emberek vagyunk. Belső lényünkben viszont sóvá lehetünk , ha befogadjuk magunkba az isteni sót, azaz Jézus Krisztust, aki a bennünk lakozó Lelke által átalakítja belső lényünket.

Azok válnak a föld sóivá, akik fékezik és visszatartják a gonoszságot az emberek között, ahogyan a só is megóvja az ételeket a megromlástól. Ha már nélkülözhetetlenné válik valaki abban a közegben, ahol él, ha már hiányzik a jelenléte és az aktív tevékenysége, - mint a só íze az ételből -az már jó úton van.

Az ember életének ízét a benne és általa megnyilatkozó szeretet adja. Mivel Isten a szeretet, ezért a mi életünk is csak akkor válik kellemesen ízessé mások számára, ha Isten Lelke lakozik bennünk. Amilyen mértékben áthatja életünket Isten szeretete, olyan mértékben tudunk mi magunk is sók lenni mások számára. A bennünk és általunk megnyilatkozó szeretet ad ízt az emberi kapcsolatainkban. Mással érintkezve nekünk is “sózóvá" kell válnunk, ott kell hagyni magunkból egy kis részt abban a környezetben, ahol élünk. Életünk íze kellemessé teheti a környezetünkben élő emberek életét. Pozitív élet példál serkentő hatást gyakorolhat másokra, hogy a jócselekedetekben találják meg az örömüket.

Ahogy az ételben a kevés só is érezhető és az étellel összevegyülve fejtse ki hatását, akként kell a keresztényeknek is jelen lenni a világban, az emberek között élni és nem elkülönülni. "Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól" (János. 17:15). Ez azt jelenti, hogy személyes kapcsolatok nélkül nem lehet a szeretetet megélni és tovább adni. De ez nem azt jelenti, hogy vegyük át a világ szokásait hanem, hogy tudjuk elfogadni egymást úgy, ahogy vannak, és ezt az elfogadást úgy gyakorolni, hogy az emberek is befogadjanak maguk közé. Ahogy a só láthatatlanná válik miközben kifejti hatását úgy kell a keresztyén embernek is hatni, hogy eközben ne akarjuk magunkra irányítani a figyelmüket.

Az ízét vesztett só is úgy néz ki, úgy néz kim mint a jó só, csak éppen ízt nem tud már adni. Jézus ettől óvja tanítványait is. Ha csupán valljuk az istenfélelmet, Krisztus szeretete nélkül, akkor nincs bennünk szeretet, erő a jóra. Ilyen élet nem gyakorolhat megmentő hatást a világra.

A Jézussal való közösség által tudjuk biztosítani az életünk ízét.

TÖRTÉNETEK

TÖRTÉNETEK

- Szeretném meglátni Istenedet - mondta Trajanus császár egy rabbinak.

- Halandó ember szeme nem láthatja meg Őt - válaszolta amaz.

De a válasz a császárt nem elégítette ki.

- Akkor hát vedd szemügyre egyik követét! - javasolta a rabbi -. Nézz az égre és szemléld a Napot!

- Még mit nem! - szólt a császár, - hiszen ha belenézek, elvakít.

- Uram, gondold csak meg: ha nem bírod elviselni Isten egyik teremtményének dicsőségét, vajon képes lennél-e közvetlenül szemlélni a Teremtő dicsőségét?

(Békehírnök 1986/3)

RÉGI TÖRTÉNET
szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

A két szerzetes hosszú szabadságot kért; elhagyták a kolostort s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át. Megöregedtek és elfáradtak ugyan, de Isten közeli látásának vágya fiatalos tűzzel vitte őket egyszer tovább.

Egy napon célhoz értek. Ott volt az ajtó, ahogy a régi írás ígérte. Ott a küszöb s azon túl... - majd Isten. A várva várt pillanat itt volt, az ajtó megnyílt, szemüket behunyták, úgy lépték át meghatottan a küszöböt.

Amikor kinyílt ismét szemük - kolostorukban találták magukat. Ugyanott, ahonnan sok évvel azelőtt csodavárón elindultak. Asztalukon a nyitott Biblia feküdt, kint megszólalt a harang reggeli imára és a napi munkára...

(Görög T.: Csendes szobák - nyitott ablakok)

TANULJ MEG ÉLNI!

TANULJ MEG ÉLNI!

1. Adj többet, mint amennyit elvárnak tőled, és ezt örömmel tedd.

2. Akármihez fogsz, szenvedéllyel csináld végig.

3. Harapd el szavaid, ha kritizálni akarsz, de a dicséreteket a tetőről is kiáltsd.

4. Mikor azt mondod Szeretlek, érezd komolyan.

5. Mikor bocsánatot kérsz, nézz az illető szemébe.

6. Bízzál az emberekben, de láss keresztül a hímezett hazugságokon.

7.Te egyedüli lélek vagy, aki valamiben a legjobb a világon, ezért bízzál magadban és találd meg azt a valamit, ami lekötelezve az emberiség javát szolgálja.

8. Sose nevesd ki senki álmait. Akinek nincs álma, annak nincs is sok mindene. Ha te az emberekben magadat is megismered, az a te lelki biztonságodat fejleszti.

9. Szeress mélyen és szenvedélyesen. Akkor is, ha fájdalmas lehet a szakítás, ez az egyetlen módja annak, hogy teljessé tedd az életed.

10. Nézeteltérésben küzdj becsületesen - gúnyolódás nélkül.

11. Ne ítélj el senkit a rokonain keresztül vagy az első benyomásból.

12. Tanulj mások hibájából.

13. Ha valaki kérdez tőled valamit, amire nem akarsz válaszolni, mosolyogva kérdezz vissza: miért akarod ezt tudni?

14. Jusson eszedbe, hogy a nagy szerelem és a nagy siker nagy rizikóval jár.

15.Az igazságot és a kegyelmedet soha ne hagyd el, akaszd e kettőt nyakadba, hogy mindig és mindenhol a szíved közelében legyen.

16. Ha vesztettél, ne veszítsd el a tanulságot is.

17.Jusson eszedbe a TTF. Tisztelet magad iránt, Tisztelet mások iránt, és Felelősség a saját tettedért.

18. Ne hagyd, hogy egy kis nézeteltérés tönkretegyen egy nagy barátságot.

19. Amint rájöttél, hogy hibáztál, igyekezz azt kijavítani.

20. Mosolyogj, miközben felveszed a telefont. A hívó érezni fogja a hangodból, hogy jó szándékkal gondolsz rá.

Sündisznó, aki szeretetre vágyott ...

Tanmese

Sündisznó, aki szeretetre vágyott , szerette volna, ha megsimogatják...

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó épteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. "Süni!" - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

"Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!"

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

"Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg."

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. "Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni." - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni. A kislány elszomorodott. "Ne haragudj rám, én csak jót akartam."

"Persze, persze, hm..." - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

"Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor." - és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani - "Gyere vissza!" De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

"Itt vagyok." - suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

"Hát, Isten hozott." - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

"Most megengeded, hogy megsimogassalak?"

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.

A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

"Látod, mondtam én, előre megmondtam." - morgott a sün - "Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!"

"Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!" - sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, "Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki..."

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.

A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.

Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

"Soha senki nem simogatott meg!"

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak. "Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!"

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.

A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, már a szíve dobogását is érezte.

"Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni." - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán .

( Ismeretlen szerző)

A LEGNAGYOBB MOTIVÁCIÓ: A SZERETET

A LEGNAGYOBB MOTIVÁCIÓ: A SZERETET 

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott.
Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón. A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!
- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon.
- Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda? - Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.
A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jól öltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:
- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a Chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.
Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:
- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.
A jól öltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.
- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?
Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe, no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

A kép és a szöveg forrása
Facebook