Postán maradó küldemények
"Kisasszony, van-e postám?" Százával vonulnak el az emberek, öregek, fiatalok, a "nem kézbesített küldemények" ablaka előtt, és valami személyazonossági igazolást nyújtva ismétlik ezt a kérdést. Csak kevesen mosolyognak, a legtöbben titokzatosan és szomorúan közelednek. Mennyi tragédia, embersorsok szétszakadása ezek mögött az arcok mögött! Gyűlölet és szeretet váltogatja egymást, egyszer az egyiké a szó, máskor a másiké. Egy-egy szemben néha könnyet is látni.
A minap egy idős édesanya, hogy nem volt levele, sírva ment el az ablaktól. Azt mondta: "Ha tudná, kisasszony, miért járok ide... Tizenhét éve várok levelet a lányomtól, tizenhét éve jövök mindennap kétszer, reggel és este, mert mindig azt remélem, hogy ír a lányom. Kicsit összevesztünk... és azóta mintha fal emelkedne köztünk. De én mindig remélek, mert a szívemben már megbocsátottam neki..."
Egy másik nap egy fiatal egyiptomi, mikor nem talált postát, így szólt hozzám: "Senki se gondol már rám, még az apám se. Úgy érzem senkifia vagyok..." Csak hallgattam, megrendülve és ő röviden elbeszélte szomorú történetét. Négy hónapja kóborolt, akkor aludt és akkor evett, mikor tudott. Háromszor-négyszer is eljött napjában, hogy levelet keressen az apjától, de hiába. Sötét tekintettel mondta: "Az egyedüli út az, hogy vessünk véget az egésznek. Minek ennyit szenvedni?" Láttam, amint kimegy és becsukja maga után az ajtót, olyan mozdulattal, amely elárulta kétségbeesését. És semmit sem tehettem érte. Aztán nem láttam egy ideig. Orvosságot hoztam neki a köhögése ellen. Az is a fiókomban maradt. Mindennap gondoltam rá, mi történhetett vele. Meghalt? Elutazott? Talán kirabolt valakit és börtönben végzi? Eltelt egy hét, és akkor hirtelen megjelent újból. Halványabb volt a szokottnál, de rendesebb, megborotválkozott és a tekintete nyugodtabb. Elmesélte, hogy a fáradtságtól és éhségtől szinte haldokolva szedték föl az utcán, erős hörghurutja miatt magas lázzal. Kórházban volt. "Szerettem volna egész életemben beteg lenni, hogy mindig meglegyen az ágyam és az otthonom... Most hová megyek, mit csinálok? Miért is nem haltam meg!"
Próbáltam megértetni vele, hogy az élet ajándék. Kicsit megbékélt. A végén rám mosolygott. Először láttam mosolyogni. Még mindig visszajárt kérdezősködni, van-e postája, de láttam, hogy már nem csak azért jön. Elég volt neki, hogy megállt az ablak előtt, még ha nem is értem rá beszélni vele, ott állt és megértettük egymást. "Dolgozni akarok, munkát találni, de hogyan? Hol? Senki sem fogad föl. Csak a sok ígéret..."
Ma amikor visszamentem a hivatalba, az egyik kolléga egy levélkét adott át. A fiatal csavargótól volt: "Találtam munkát. Nem lát már annyiszor. Csak azért jövök, hogy üdvözöljem."
"Köszönöm, kisasszony, ez a levél a beteg fiamtól jön - suttogja reszketve egy öregember - annyira aggódtam érte. Köszönöm." És elolvasva az odanyújtott levelet, bizakodva mesél nekem a családjáról... "Kisasszony, tudja, hogy házasodom? Amerikába megyek. Azért mondom, hogy emlékezzék rám...""Kisasszony, végre itt a válasz!"... "Nincs? Semmi sincs? Talán jobb így"... Utalványt várok a fiamtól. Tudja Rómában van."... - és a végén ez a szegény asszony is elmeséli nekem az egész történetét.
Így sorjázik el naponta hét órán keresztül az emberiség egy része, talán a legveszendőbb, a legnyomorultabb, a postán maradó küldemények ablaka előtt és levelet vár: egy üdvözletet, egy szót, valami vigaszt. Szeretetet vár. Istent várja.
