A hit ereje

Sebők János: 
A hit ereje

Sose engedd, hogy becsapódjon ajtód Isten előtt! 

Tégy bizonyságot: minden erőddel áldod, szereted Őt! 

Hidd el hittel, szívdobbanással: 

Ő az égi Király! 

Ő véd, őriz, vihar, ha tombol, 

Nap süt, eső szitál. 

Lelked szárnya hozzá repüljön, dallal zengve nevét! 

Megérzed majd, hogy az Ő szerelme áradva árad feléd. 

És ha – szíved csordultig telve – tenned kell valamit. 

Mondd el, hirdesd, kiáltsd világgá: éltet! jóság a hit!

ARANYDOBOZ

Az aranydoboz

Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzért vásárolt arany csomagolópapírt.
Amiről az apa nem tudott:

A lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot. Ebbe csomagolta az apja számára készített ajándékdobozt és így tette karácsonykor a fa alá.

Szenteste, mikor az apja kibontotta az ajándékot, látta, hogy a doboz belül üres. A következőket mondta a lányának:

- Tudod kislányom, az úgy szokás: ha valakinek ajándékot adunk, nem szabad üres dobozt adni.

- De apa! Hiszen ez a doboz nem üres! Tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.
Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt bocsánatáért esedezve.

A kislány átölelte az apját és sírva bocsátott meg neki.
Nem sokkal azután a kislány egy balesetben meghalt.

Az apa egy egész életen át az ágya alatt őrizte az aranydobozt.

Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta és egy csókot vett ki belőle,

így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette .......

Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekeinktől, családunktól, barátainktól....
Tudod a család és a barátok azok, akik felemelnek minket bajainkból amikor a szárnyaink megsérülnek, hogy emlékeztessenek bennünket arra: hogyan kell repülni....

Áldott adventi készülődést kívánok Mindenkinek!

Egy család története

Egy család története szerint apa és két fia bányászok voltak. Az apa és az egyik fiú már befogadta Jézust, új életük volt. A másik fiú még ellenállt, sőt ahogy kérlelték még keményebb lett. Mind a hárman egy tárnában dolgoztak, akkor is amikor egy alkalommal a tárna beszakadt. Abban a pillanatban megértették, hogy el vannak zárva a világtól, nem lehet hozzájuk érni. Tudták, hogy a mentők sokára fognak hozzájuk jutni mert mélyen vannak. Egyre lassabban égtek a bányászlámpák, fogyott az oxigén, végül elaludt mind a három lámpa. Ott voltak a sötétben. Az apa és fiú kérték a másik fiút: Jancsi, még elfogadhatod Jézust, itt az utolsó pillanat, Jancsi, meghalunk. Ha eddig nem kellett, ezután sem kell, ha meghalok, hát meghalok, mondta a fiú, hagyjatok nekem békét.

A végén már ott feküdtek mind a hárman a földön. Isten hallotta a kettő imádságát. Egyre halkabban szólt. Készültek haza. Az apa utolsó mondatai: Úr Jézus ne hagyd elveszni a fiam, Úr Jézus könyörülj a fiamon, ne engedd elkárhozni a fiamat. Aztán néma csend. Hosszú órák teltek el, míg végre odaértek a mentők és felvitték a három holttestet. Élesztgetési kísérletek újra és újra, hátha mégis. És egyszer valaki felsikolt: egy él!

Ugye tudjátok melyik? Jancsi. Amikor magához tért a kórházban, az első gondolata ez volt: az apám imádsága! Isten meghallgatta az apámat. Aztán amikor felépült, egy szomorú ember járt istentiszteletről istentiszteletre. Nem hallott mást, csak az ítéletet. Rettenetes pokol volt. Sokan imádkoztak érte a gyülekezetben, de látták, hogy hiába. A bűneit látja csak, de nincs kegyelem. Advent van, de nincs Jézus. Aztán egyszer csak felzokogott Jancsi, mert mégis csak megértette, hogy Jézus érte is meghalt, hogy neki is megbocsátotta a bűneit. Advent után karácsony lett, nagy öröm lett.

Ez a fiatal ember lett az egész környék legáldottabb igehirdetője. Senki nem tudta úgy mondani, olyan hálásan, olyan könnyesen, olyan valóságosan, hogy értitek-e, értem, nyomorult bűnösért, akit az apja szava nem hatott meg, aki az utolsó pillanatban is keserűséget okozott apjának, - értem, értem jött Jézus.

Váltság

TÚRMEZEI ERZSÉBET

Váltság

Neki sebei voltak,

hogy nekünk ne legyenek,

hogy nekünk ne égjenek,

gyógyulva hegedjenek.

Hordott keserű átkot,

hogy mi átoktól mentek,

bűnt, egy világnak szennyét,

hogy mi tiszták és szentek,

kegyetlen kínhalált,

hogy mi élők lehessünk.

És gyűlöletből ácsolt,

kemény keresztet hordott,

hogy szeressünk, szeressünk,

harmadszor is szeressünk...

"Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hivattattál."

"Harcold meg a hitnek szép harcát, nyerd el az örök életet, amelyre hivattattál."

(I.Timóteus 6:12)

A hívő élet számos harccal, küzdelemmel jár. De ez a küzdelem szép és nemes. Nem kisebb vezérünk, királyunk van ezekben a csatákban, mint az Úr Jézus. S ha mindvégig kitartunk, akkor a jutalmunk az örök élet!

(Horváth Géza,  református lelkipásztor)

Ne félj, csak higgy!

Sípos Márta

Ne félj, csak higgy!

(Részlet)

Ő lehajol mindig hozzád, nyújtja a kezét,

és te nem vagy képes, hogy imával dicsérd?

Inkább elbújsz, azt várva, Ő szólítson megint,

de hát ki vagy te, ember?

Egy porszem, melyet elfúj a szél,

pedig csak annyi kellene, hogy dicsőítsd

az Ő Nevét!

Bátran, őszintén kulcsold imára a kezed!

Hiszen tudod, hogy szeret és megbocsát neked.

Isten egyetlen Fiát adta érted, Jézust,

aki a legnagyobb kincs.

De te mit tudsz adni, halljam hát?

Most is inkább hallgatsz,

még érved sincs!

Maradj a békítő csendben, fordulj Őfelé,

újból hív, és irgalmas kegyelmébe fogad.

Hadd hallja imádkozó, alázatos szavad.

Érzed már szeretetét?

Hallod onnan fentről feleletét,

Amely kristálytisztán hangzik?

„Ne félj, csak higgy!”

Az odaadó szeretetről...

Pilinszky János: 

Az odaadó szeretetről... 

Egy lírikus naplójából (1.rész)

Nem csak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet.

Oda akarom adni magamat valaminek, vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem.

Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek.

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám.

A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni, és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát.

Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.

A költő szeretni kívánja a világot, igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai felé fordulni.

Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját..

De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatártól szólhat a költemény.

A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptathatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

{Forrás: Pilinszky János: Szög és olaj 134.o.}

Egyek legyetek!

Füle Lajos

Egyek legyetek!

E fel-nem-ismert lehetőség ítéletünk, megméretésünk.

Családnyi vagy gyülekezetnyi, városnyi vagy országnyi létben, világnyi összetartozásban örök hiányjel.

Mint jéghegyek úszunk el egymás mellett, noha megváltatásunk óceánja szeretve ringat mióta és mindannyiunkat!

VALAKI vár, vérrel fedez be, s távolodunk széttöredezve...

IDENTITÁSOM KRISZTUSBAN

IDENTITÁSOM KRISZTUSBAN 

Krisztus megváltása miatt felbecsülhetetlen értékű új teremtés vagyok. Isten mélységesen szeret, tökéletesen megbocsátott, teljességgel gyönyörködik bennem, mindenestül elfogadott. Abszolút tökéletes vagyok Krisztusban. Amikor az életem az új krisztusi identitásomat mutatja, olyankor szilárd és egyedi vagyok. Soha sem élt olyan ember, az emberi történelemben, mint én vagyok, és nem is lesz ilyen soha többé. Isten eredetinek alkotott, egy afféle igazi valakinek!

(Robert McGee)

Életadó virág

Életadó virág

Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.

Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.

Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindíg volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.

Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.

Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és napsárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy napsárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.

Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddíg a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kis növényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogya férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimítgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....

Felemelte a telefont...tárcsázott.....

Most már élni akart....volt kiért...

Kötél és talicska

 

Kötél és talicska

Ez a történet Charles Blondin nevű híres francia cirkuszi mutatványosról szól a 19-dik században, aki egy hosszú acélkábelt feszített ki a Niagara vízesés fölött. Erős szélben is biztonsági védőháló nélkül járkált, futott, sőt táncolt a kötélen az őt figyelő óriási tömeg ámulatára és gyönyörűségére.

Egyszer fogott egy téglával megrakott talicskát, és azzal ejtette ámulatba a tömeget, hogy könnyedén áttolta a kötélen a vízesés egyik szélétől a másikig. Ekkor Blondin odafordult a tömeghez, és azt kérdezte tőlük: - Hányan hiszik el, hogy ebben a talicskában egy embert is át tudok tolni a kötélen?

A vélemény egyöntetű volt. Mindenki éljenezett, és magasra emelte a kezét. Mindenki elhitte, hogy meg tudja tenni!

- Akkor - kérdezte Blondin, - egyikük vállalkozna rá, hogy ő legyen az az ember?

Amilyen gyorsan a magasba emelkedtek a kezek, ugyanolyan gyorsan ereszkedtek le. Egyetlen néző sem akadt, aki vállalkozott volna a hajmeresztő mutatványra, és az életét Blondinra bízta volna.

Sokan mondják Jézusnak: "Igen, hiszek." Ha te is azok közé tartozol, akik ezt mondják, kész vagy-e hited bizonyítékát adni azáltal, hogy teljesen őrá bízod az életed? Kész vagy-e "beülni a talicskába", és kockára tenni mindent a hitedért? Ezt jelenti hinni. A hit nem csupán értelmi tevékenység. Teljes elkötelezettséget kíván.

MINDENÜTT JELENVALÓ

Schvalm Rózsa

MINDENÜTT JELENVALÓ

Látom Uram fénylő dicsőséged,

akár égre, vagy földre tekintek.

Megérintesz hulló hópehelyben,

áztató zápor esőcseppjében.

Kezed munkáját dicséri minden,

ami körülvesz a természetben.

Az ég kékje, felkelő nap fénye,

nyíló virág, s a mezők termése.

Téged látlak velem szembejövő

ember, barátságos mosolyában,

Te hangodat hallom, felcsendülő,

szép zenében, orgona hangjában.

Érzem szerető gondviselésed,

mindennapok apró csodáiban,

nem hagysz magamra a betegségben,

felém nyújtod kezed gondjaimban.

Nem változol, mindig ugyanaz Vagy,

ki elesett, gyenge, Rád számíthat.

Mindig, mindenütt jelenvaló Vagy,

nem hagyod magára világodat.

Ne reménykedj barátom...dönts!

Michael Hargrove

Ne reménykedj barátom...dönts!

Egy barátomra vártam az Oregon állambeli portlandi repülőtéren,amikor olyan életre szóló élményben volt részem, amilyet általában csak mások elmeséléséből ismer az ember - váratlanul ért egy óvatlan pillanatban. Mindössze fél méterre tőlem zajlott...

A nyakamat nyújtogatva kerestem a barátomat a kifelé áramló utasok között,amikor észrevettem egy felém tartó férfit két könnyű kézitáskával. Éppen mellettem állt meg, hogy köszöntse a családját.

Először a kisebbik fiához fordult (talán hat éves lehetett), amint letette táskáit. Hosszan megölelték egymást. Miután szétváltak, és egymás szemébe néztek, az apa
 Így szólt:

- Örülök,hogy újra látlak, fiam. Nagyon hiányoztál.

A gyerek félénken mosolygott, elfordította a tekintetét.

- Te is nekem, apa - felelte halkan.

A férfi felegyenesedett, a nagyobbik fia szemébe nézett(aki úgy kilenc-tíz éves lehetett), két keze közé fogta a fiú arcát, és a következő szavakkal üdvözölte:

- Már egészen felnőtt vagy. Nagyon szeretlek, Zach.

Újabb hosszú, gyengéd ölelés következett.

Közben egy egészen pici lány (talán egy vagy másfél éves) izgatottan fészkelődött az anyja karján, és egy pillanatra sem vette le tekintetét érkező apjáról.
Az apa most őt is üdvözölte:

- Szervusz, kicsi lány!

Majd szeretettel átvette őt az anya karjaiból. Gyorsan végig csókolta az arcát, azután a mellére vonta, és ringatni kezdte őt. A kislány azonnal megnyugodott, és boldog megelégedéssel fektette arcát az apja vállára.

Hosszú pillanatokig maradtak Így,majd az apa a nagyobbik fiúnak adta át a kislányt, és így szólt:
 - A legjobbat hagytam utoljára!

A feleségéhez lépett, és leírhatatlan szenvedéllyel, hosszan csókolta. Másodpercekig csodálattal nézett az asszony szemébe, majd suttogva azt mondta:
 - Annyira szeretlek!

Alig tudtak betelni egymással, sugárzó tekintettel itták magukba egymás látványát, és közben fogták egymás kezét. Egy pillanatig úgy tűnt, ifjú házasok, de a gyerekek korából ítélve tudtam, hogy ez lehetetlen. Pár másodpercig eltöprengtem a dolgon,azután eszembe villant, mennyire magával ragadott a feltétel nélküli szeretet eme röpke drámája, mely mindössze egy karnyújtásnyira tőlem játszódott le. Hirtelen zavarba estem tőle, mintha avatatlanul léptem volna be egy szentélybe, ugyanakkor döbbenten hallottam a saját hangomat, amint izgatottan azt mondja: - Ez aztán valami! Mióta házasok?

- Összesen tizennégy éve vagyunk együtt, de csak tizenkét éve élünk házasságban - felelte a férfi, miközben egy percre sem vette le a szemét szeretett felesége arcáról.

- És mennyi ideig volt távol? - kérdeztem.

A férfi végre felém fordult és rám nézett. A szeméből még mindig sugárzott a boldogság.

- Két teljes napig.

- Két napig? Meg voltam döbbenve. Az üdvözlés hevességéből arra következtettem, hogy legalábbis hetekről van szó, ha nem hónapokról. Tudtam,hogy az arckifejezésem elárul. Szinte foghegyről vetettem oda, remélve, hogy némi eleganciával szállhatok ki a kellemetlen helyzetből (és tovább kereshetem a barátomat a tömegben): - Remélem, az én házasságom is ilyen szenvedélyes lesz tizenkét év múltán.

A férfi arcáról hirtelen eltűnt a mosoly. Mélyen a szemembe nézett, és hangjának határozottsága mindörökre beleégett a lelkembe,amikor válaszolt:
- Ne reménykedj barátom...dönts!

Azután újra rám villantotta fényes mosolyát, kezet rázott velem, majd családja kíséretében elment.

Amikor a barátom megjött, még mindig megigézetten bámultam ezután a kivételes férfiú és családja után.

- Mit nézel? - kérdezte a barátom. Habozás nélkül, különös biztonsággal feleltem:

 - A jövőmet!