NAGYOBB BOLDOGSÁG
„Nagyobb boldogság adni, mint kapni”
(Ap.Csel. 20,35).
Az Úr Jézus ezen szavai, amelyek kivételesen nem az evangéliumban kerültek megörökítésre, közmondásszerűvé váltak.
Meghonosodott
a gyülekezetben, és a tanítványok gondolkodásával megegyezett. Pál
apostol ezt a mondást sajátosan megtapasztalta. Legtöbbször kétkezi
munkával dolgozott, és ezzel nemcsak saját eltartásáról gondoskodott,
hanem a rászorulókon is tudott segíteni.
Nagy áldás rejlik ebben az igazságban, de sokan soha nem ismerik meg, mert önző életet élnek.
Moody, a sokak által ismert evangélista, a keresztyénnek a pénzhez való viszonyáról a következő három tanácsot adta:
– keressél, amennyit lehet,
– takarékoskodj, amennyire képes vagy,
– és adakozzál, amennyit csak tudsz!
Amikor
ezt a szolgálatánál felhasználta, az alkalom végén odajött hozzá az
egyik hallgatója, és ezt mondta: „Jó volt a szolgálata, de azzal a
bizonyos három tanáccsal mindent elrontott.”
Elgondolkoztató,
hogy milyen nehéz lemondani arról, amihez nagyon ragaszkodunk! Jézus
Krisztus életének egyik jellemzője az volt, hogy mindent odaadott.
Tanítványait is erre akarta elvezetni, amikor ezt mondta:
„Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” És mit tanácsolt az Úr a gazdag ifjúnak, hogy kincse legyen a mennyben? (Lk 18,22)
Mennyi
Bibliát kell még szétosztanunk, milyen sok bajt enyhítenünk, hány
szomorkodót megvigasztalnunk, hogy mindazok, akik az Úrhoz tartoznak,
beláthassák: Nagyobb boldogság adni, mint kapni”!
(B. J.)
"Nagyobb boldogság adni, mint kapni."
( ApCsel 20,35)
Valóban vannak, akik inkább adnak, mint kapnak: szívük túlcsordul, és
örömöt szeretnének varázsolni maguk körül. Az ő számukra tényleg jobb adni, mint kapni - hiszen épp azáltal válik teljessé az ő megelégedettségük, hogy adhatnak. Aztán vannak olyanok is, akik jobban tudnak adni, mint kapni. Nem véletlenül mondom, hogy tudnak, nem pedig, hogy szeretnek. Inkább képesek adni, mint kapni. Még pontosabban: képtelenek kapni, azaz elfogadni.
Mert vannak olyanok is, akik jobban szeretnek kapni, mint adni.
Első pillantásra önző, pöffeszkedő embereknek gondolnánk őket. Biztosan
van közöttük ilyen is. A másik csoportjuk azonban nem csupán szeret kapni, hanem képes is megajándékozott lenni. Ez utóbbiak azok, akik felismerik a másik, az adni jobban tudó ember szükségét, élik és tudják Simon András gyönyörű mondatát: "Valakitől szeretetet elfogadni annyit jelent, mint megerősíteni őt élete értelmében."
Túrmezei Erzsébet
MAGAMNAK, MÁSNAK
Mikor Atyám házába vett:
tépett, tékozló gyermeket,
s kegyelme fénnyel rámborult,
feledve lett a régi múlt.
Béke, öröm, hit és remény:
Őbenne gazdag lettem én.
Már tudtam adni másnak is
és nőtt a kincs és nem fogyott…
Sugarasan szálltak felém
simogató, szép mosolyok.
Én meg csak adtam szüntelen,
soha nem kérdve, mi marad…
De volt, de jött egy pillanat.
Megszólított egy régi hang:
oly ismerős! – oly idegen!
Bízó szívemre árny borult
komoran, szürkén, hidegen:
„Ó, te szegény! Nap, nap után,
Nézd, elsiet! Te meg csupán
másnak adod kincseidet?!
Valamit, mondd, miért nem veszel,
valami el miért nem teszel,
magadnak, magadnak, magadnak?!”
Szégyen! Visszhangra lelt a hang.
Mint félrevert, ijedt harang,
kongott-bongott balga szívem:
Igen, igen! Ez kell! Igen!
Magamnak, magamnak, magamnak!
Ma egy mosolyt, holnap megint!
Letépni mind, virág, ha int!
Szépségeket! Szeretetet!
Simogatást! Napsugarat!
– Másnak ha tán nem is marad –
Magamnak! Magamnak! Magamnak!
Miért lettem ilyen szegény?
Hát megint eltévedtem én?
Megint a régi rongyokon
akad meg könnyes bús szemem,
úgy botorkálok betegen?
Felém nyúlnak aszott kezek,
s a lelkem kínban megremeg:
én – én már nem segíthetek.
Magamnak sincsen… nem lehet!
Vagy adjam, ami megmaradt:
pár morzsalék… pár rongydarab…?
Fakó mosoly, tépett remény,
fogyó hit száraz kenyerén
ki lakik jól? Keserű étek!
Mindegy! – Vegyétek és egyétek!
Hogy áradok! Hogy éledek!
Fény futja át szívemet!
Fakó mosoly színnel telik,
remény ragyog, fényesedik,
hit zeng győzelmi éneket,
sugarat hint a szeretet!
Milyen gazdag vagyok megint!
A lelkem mindent szertehint,
mégis marad, el mégse fogy!
Nem kérdve, mint, nem kérdve, hogy’,
hittel harangoz a szívem:
Igen, igen! Igen, igen!
Másoknak! Másoknak! Másoknak!
