A keresztyének azok az emberek, akiken átsüt a napfény!

A keresztyének azok az emberek, akiken átsüt a napfény!

Egyszer egy asszony elvitte a kisfiát templomba. A kisgyermek mély csodálattal nézegette a templom falait, különösen az ablakokat, amelyek külüönböző színes képekből álltak össze. A kisfiú mindig kérdezgette édesanyját: "Ez mi? Kik vannak ott? Miért beszél a bácsi?".

Éppen imádság következett, mire az asszony meghajtotta a fejét, de a kisfiú továbbra is fészkelődött és megkérdezte anyjától: "Anyukám, nézd ott, kik azok? Majd a tanítványokra mutatott az ablaküvegre.

Édesanyja próbálta csitítani kisfiát és megpróbálta röviden kielégíteni kíváncsiságát. "Azok ott kisfiam a keresztyének".

Az iskolában másnap hittanóra volt. Ahol a keresztyénségről beszélgettek. Felszólították a kisfiút, hogy mondja meg ki a keresztyén.

A válasz így hangzott: "A keresztyének azok az emberek, akiken átsüt a napfény!!! :-)

Az okos dinnye

Az okos dinnye 

Volt egyszer egy ember, aki az erkélyládájába két dinnyemagot ültetett. Szorgalmasan öntözgette a földet, hogy a dinnyemagok duzzadjanak, gyökerezzenek, s kihajtsanak a földből. Így is történt. Mindkét palánta kibújt a földből, s nőtt egyre nagyobbra, versengve feszítve húsos leveleiket a Nap felé. Hanem az egyik dinnye okos volt, a másik meg buta. Látta az okos növény, hogy kicsi az erkélyláda, meg magasan is vannak a földtől - ha nagyon megnövekednek, se táplálék nem lesz, meg le is zuhannak.

Mondta is láda-társának: - Ne növekedjünk mi olyan nagyon, mert ebből baj lesz. Ha szárat és levelet növesztünk is - mert hát élni csak kell, táplálkozni csak kell, napfényből sohase elég! -, de szép gömbölyű dinnyetermést semmiképp se növesszünk, mert annak súlya leránt minket a földre, s akkor jaj lesz nekünk!

Hanem a társa nem törődött az okos tanítással, virágzott is, termést is érlelt, bizony, egyre jobban gömbölyödött a szár mellett a gömbölyű dinnyécske. - Ha a szavamra nem adsz, legalább rám legyél tekintettel! - mondta az okos dinnye. Teljesen kiszorítasz a helyemről, az a nagy, ormótlan izéd teljesen eltakarja a földet, alatta száraz a föld - hát így elpusztulunk! Majd meglátod, leránt téged ez a nagy súly az erkélyről, de akkor már hiába sírsz, hogy nekem volt igazam! Hanem a buta dinnye csak nem hallgatott az okos szóra.

Csak mosolygott - mint egy idétlen, mondta az okos -, melengette gyümölcsét. 

Annyira fajult a dolog, hogy végül már alig szóltak egymáshoz. Egy nap aztán jött a gazda, megnézni a dinnyéit. Azt mondta: - No lám, az egyik növény hogy bevált! Milyen szép dinnyét érlelt! Leveszem róla, hátha még egyszer virágzik, s még egy termést hoz nekünk. Ez a másik - hát ez semmirevaló.

Csupa szár, levél, de sehol egy virág, sehol egy gyümölcs. Ezt kihúzom a földből, ne fogyassza hiába a földet.

A KERTÉSZ

 

A KERTÉSZ

A reggeli órákban a kertész kiment, hogy gondozza kertjét. Az egyik ribizlibokornak túlságosan nagyra nőttek az ágai és félt, hogy nem fog termést hozni, ezért visszametszette őket. Ahogy visszavágta ágait, a végénél nedves lett, olyan, mintha sírna a bokor. 
A kertész úgy érezte, mintha beszélne hozzá, és ezt mondaná: Ó, kertészem hogy tehetsz ilyet velem? Azt gondoltam, hogy a barátom vagy, aki szeretettel gondot visel rólam, mióta csak elültettél. Nem látod, milyen szépen fejlődök? Már majdnem fele akkorára nőttem, mint a kerítés melletti fák, és nemsokára olyan nagy lehetek, mint ők. De te most levágtad ágaim és szépséges leveleim odalettek. Csalódott és keserű vagyok, hogy így bánsz velem... 
 Erre a kertész szelíd, szeretetteljes hangon így felelt: Kérlek, ne sírj! Szükséges volt megmetszeni téged. Nem azért ültettelek, hogy nagyra nőj és árnyékot adjál, hanem, hogy termést hozzál. A fák a kerítés mellett hiába nagyok, de nem képesek termést hozni, szemben veled. Ha nem vágom vissza ágaidat, akkor minden erőd elmegy arra, hogy nagyobbra nőj, de akkor nem lennél képes termést hozni. Ne aggódj, egy napon hálás leszel azért, amit tettem. Lehet, hogy most még nem érted, de bízz bennem és javadra lesz. Nagyon hálás leszel, amikor meglátod a termésedet. 
 Az évek során a kertésznek egyre több kertre kellett ügyelnie. Arról álmodozott, hogy egy napon rábízzák az egyik arborétum gondozását. Úgy tűnt, hogy álma megvalósul, de végül - nem tudni, milyen okból - egy másik kertész kapta meg az állást, akinek fele annyi tapasztalata sem volt, mint neki. A kertész nagyon elszomorodott és Istenhez kiáltott: Istenem, hogyan tehetted ezt velem? Hosszú évek munkája és fáradozása, erre egy ilyen ember kapja meg ezt az állást. Azt hittem, hogy segítségemre leszel és támogatsz, hogy előrébb jussak, és pont a cél előtt teszed ezt? Miért vagy ilyen kegyetlen, mivel érdemeltem ki?? 
 Isten gyöngéd hangon így felelt: A te életedben Én vagyok a kertész. Ekkor a kertésznek eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt ő mit mondott a bokornak... Sokszor van az, hogy az ember úgy érzi, megrekedt az élete.

De Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ő még a legrosszabb dolgot is a javunkra tudja fordítani. Ismer minket, és a javunkat akarja, nekünk végeznünk kell a ránk bízott feladatot és bízni Istenben, hogy Ő vezérli életünket és soha nem hagy cserben, még ha valamikor úgy is érezzük. Jézus azt mondja: Ne aggódjatok életetekért!

Szeretet

Szeretet

Míg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ és vonalakat karcolt az autó oldalára.

Haragjában, a férfi megfogta a gyermek kezét és többször ráütött, nem ismerve fel, hogy a francia kulccsal üti.

A kórházban a gyermek elveszítette az összes ujját a törés miatt. Mikor a gyermek megkérdezte az apját, szemében fájó tekintettel :... Apa mikorfognak visszanőni az ujjaim?

Az apa felismerve tettének súlyát, szólni sem tudott.

Visszament az autójához és többször belerúgott.

Saját cselekedetétől feldúlva leült az autó elé és a karcolásokat nézte.

A gyermek azt írta:..."SZERETLEK APA!"

A tárgyak használatra vannak, az emberek szeretetre! A probléma a mai világban az, hogy az EMBEREK VANNAK HASZNÁLVA ÉS A TÁRGYAK SZERETVE!

Legyünk óvatosak és tartsuk emlékezetünkben ezt a gondolatot:...

A tárgyak azért vannak, hogy használjuk, az emberek pedig hogy szeressük őket!

Légy ura érzelmeidnek:

- vigyázz a gondolataidra, szavak lesznek belőlük,

- vigyázz a szavaidra, cselekedetek lesznek belőlük,

- vigyázz a cselekedeteidre, megszokások lesznek belőlük,

- vigyázz a megszokásaidra, szenvedély lesz belőlük,

- vigyázz a szenvedélyedre, rabsággá és végzeteddé válhat!

A harag és a szeretet nem ismernek határt. Válaszd a szeretetet, hogy szép és kedves életed legyen!

Ezért tart ott az emberiség ahol most. Köszönöm azoknak,akik kitették ezt!

TEDD KI TE IS,HOGY TÖBBEN ELOLVASSÁK EZT A TÖRTÉNETET,ÉS GONDOLKODJUNK EL AZON MILYENEK IS VAGYUNK.

A MAG

A MAG

Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az összes fiatal alkalmazottat.

Ezt mondta nekik: "Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit." A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta: "Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT - egy nagyon különleges MAGOT.

Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató."

Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.

Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.

Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.

Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet. De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe.

Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.

Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit.

Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. "Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek" - mondta a vezérigazgató. "Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak."

Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: "A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!"

Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét.

A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette: "Íme az új vezérigazgatótok!"

"Jimnek hívják." Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.

"Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató?" - mormogták a többiek.

A vezérigazgató akkor azt mondta: "Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak - lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.

Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem.

Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra. Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van. Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!"

Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.

Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.

Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.

Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.

Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.

Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.

Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.

Tehát, vigyázzatok, mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok később learatni.

"Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek."

Összekulcsolt kezek

Telegdi József:

Összekulcsolt kezek

Álmos alkony ül a falu fölött. Egymásután sötétednek el az ablakok. Az órás ablaka azonban még sokáig világos. Pali bácsi az öreg dolgozóasztal mellett ül, naphosszat alig hallatja hangját, dolgozik. Tudja ezt a környéken mindenki, meg is bíznak benne.

- Hallod, apukám, min gondolkozom - szólal meg a felesége, mire ő az egyik szemével hunyorít, másikon az órások nagyítója:

- Hallgatlak!

- hogy mi lesz velünk, ha Esztike elkerül a háztól? Nélküle üres lesz a mi kis hajlékunk. Hozzunk még egy kislányt!

- Örökbe? - kérdez rá dörmögve.

- Természetesen örökbe. Fel tudnánk még nevelni, ha a jó Isten erőt ad hozzá!

- Csakis akkor. hangzik a pult mögül, majd Pali bácsi föláll. Két tenyerére támaszkodik, mankóit hóna alá húzva, meglévő bal lába segítségével átbotorkál a másik asztalhoz. Nem kell messzire vonszolni a testét, konyha és műhely együtt van. Szegényesen.

Leültében elkapja felesége meleg tekintetét, majd csendesen mondja ki a döntő szavakat:

- Jó, hozzunk, anyukám!

Zihál, fullad. Cukor- és szívpanaszai vannak. De mégis csend és béke van közöttük. Öregedő két pár kéz imára kulcsolódik, körben a falon vidáman ketyegnek az órák.

Kopognak, majd szíves szóra belépnek az ajtón:

- Jó napot kívánok! Meghoztuk a csöpp emberkét! Fogadják szeretettel!

Nemsokára ismét magukra maradnak a csöpp emberkével, aki némán áll, leszegett fejjel. A felnőttek mellette. Síri csönd. Csak belül kavarognak az érzelmek és gondolatok:

- Becsaptak! Becsaptak! Az nem lehet! Isten is becsapott volna? Az nem lehet! De igen, nem, nem!

Pali bácsi hol ide, hol oda néz szemüvege fölött, majd megszólal:

- De hát mondd meg végre, mi történt?

Egy pillanatig csend van. Tisztán hallani, hogy a tőszomszédságban épült malom moraja szűrődik be. Kint gabonát őrölnek bent az idegek őrlődnek.

-Én nem őt választottam!- suttogja az asszony.

- Neeem? Hanem?

- Szőke hajút, telt arcút, mosolygós, pirospozsgásat - és nézd! Egy halom pelenka pedig milyen nagy gyerek már. Mit csináljunk?

- Vidd vissza! Te intézted, mondd meg, hogy velünk nem lehet így kibabrálni!

- Megérdemelnék! De hiszen - még nem is imádkoztunk! Kicsikém, add ide te is a kezed!

Öregedő két pár kéz imára kulcsolódik, közéjük simul parányi idegen kéz. Ismeretlen szülők idegen szülöttéé.Aki egy ilyen kisgyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be visszhangzik bennük Jézus tanítása.

Befogadták. Mert bezárt szemmel is többet láttak sok nyitott szemű embernél. És néhány nap múlva megszokott életrendjükbe beleépült a kisgyermek gondozása is. Pali bácsi pedig tovább reparálta a legkülönbözőbb órákat.

És minden nap a Biblia olvasásával kezdődött. Mónikát, a kis ajándékcsomagot úgy megszerették, mintha a sajátjuk lett volna.

Az évek suhantak a kis ház fölött. Sok gond és vesződés árán a kislány megtanult önállóan étkezni, sőt szépen beszélni is.

Egyszer ismét vendég kopog be hozzájuk. A közeli iskola egyik tanára. Mónika előbb félrehúzódik, de lassan csak sikerül a barátkozás:

- Láttál már csikót?

- Láttam. Itt a malom udvarán.

- És mondd, hány lába van a csikónak?

-Még nem számoltam meg, de - három biztosan van!

- Talán még négy is?

- Talán még négy is

A tanár elmenőben azt mondta a szülőknek:

- A kora megvan ugyan, de kissé éretlen, nem vehetjük föl iskolába, esetleg évek múlva - útközben azonban az órásékon tűnődött, hogy milyen különös emberek, az otthonuk is mintha más volna, mint a többieké. Azt beszélik, nagyon segítőkész emberek, csak olyan, olyan maradiak. Vallásosak. El nem maradhat náluk a templom, vagy ahogyan ők mondják, az imaház. Az ember valami pap-féle. Prédikálni is szokott. A minap a részeges Miska, az a világ csavargója, aki csaknem a fél falut összeverte, bebotlott hozzájuk. Nem valószínű, hogy órát hozott volna javíttatni. De mintha a fickó megváltozott volna azóta! Biztosan beszervezték már nem is iszik - Aztán itt van ez a fogadott gyerek! Valóban éretlen szegényke, de az órásék mindent megtesznek érdekében, mintha a sajátjuk volna ezért talán még lesz is belőle valami, máskülönben, titok lengi körül a házat. Egyszerű titok: mások, mint a szomszédok. Családias légkörükben van valami megmagyarázhatatlan. Az értené csak meg, aki látná őket naponta Bibliájuk fölé hajolni. Nemcsak olvassák: magukba szívják a tanításait. Imádságuk? Úgy beszélnek Istennel, mintha karnyújtásnyira állna előttük, mintha a legkedvesebb Barátjuk lenne, szinte átölelik.

Az anyának tanításra is telik az idejéből. A türelméből is:

- Így kell fogni a ceruzát, no, próbáld csak még egyszer! Ez már jó! Segítek! Írjunk előbb együtt! Látod, milyen jó lett? Próbáld egyedül! Ügyes vagy! Talán egy kicsit egyenesebben. Vonaltól-vonalig - látod, megy már!

- Édesanya! Már tudok egy betűt, jaj de jó!- lelkendezik Mónika.

- Írd tele az egész oldalt! Amíg főzök, közben rád nézek, itt az asztal végén elférsz!

Egy hét sem telt el, amikor az anya új játékot talál ki:

- Itt van három lap, írjál mindegyikre egy-egy betűt! Amit már megtanultál! Jól van! Most gondolkozz, milyen ismerős szót rakhatnánk ki belőlük?

Néhány pillanat, és harsány öröm jelzi a találatot:

- IMA!- kiáltja Mónika harsányan, hogy az apa keze megrezzen, nem is tudja becsavarni a helyére illesztett csavart. De ki törődik ilyenkor órákkal és csavarokkal, amikor a kislány megtalált egy szót!

Ebéd után anya kézenfogja Mónikát:

- Gyere, kicsikém, meglátogatunk egy idős nénit. Nagyon beteg, nem tud fölkelni az ágyból. Viszünk neki ételt, mert főzni sem tud.

- Szegény- sajnálja Mónika, - vigyünk neki süteményt is! Felvehetem az ünneplő ruhámat?

- Jó az, ami rajtad van. Még nem árultam el, hogy takarítani is fogunk. A munka végeztével pedig együtt olvassuk a Bibliát és-imádkozunk! fejezi be Mónika.

A Biblia jó gyakorló könyvnek bizonyult. Mire Mónika iskolába mehetett, a betűk azok a csúnya, komisz ellenségek barátai lettek! Mind megismerte őket. És az esztendők múlásával sok mindent tanult általuk.

Egy szép napon váratlan vendégek toppantak az órásműhelybe. A Tanács képviseletében. Oklevelet hoztak a gyermeknevelésben tanúsított áldozatos munkájuk elismeréséül, és hozzá egy borítékot.

Ünnepélyes pillanatok. Valamennyien megindultan hallgatnak, végül Pali bácsi töri meg a csendet, miközben megszokott mozdulattal simítja végig gyöngyöző homlokát:

- Nagyon köszönjük, csak hát mi ezt nem érdemeljük meg! Mi nem tettünk semmi rendkívülit!

Ennél örömtelibb már csak az a nap volt, amikor Mónika a fehérruhások között sorakozott az imaházban. Beszervezték? Nem! Ő maga határozott így.

A legnagyobb öröm pedig az lesz, amikor azon az elkövetkező nagy napon a Király azt mondja majd a jobb keze felől állóknak:

Amikor éhes voltam, ennem adtatok, amikor jövevény voltam, befogadtatok Bizony mondom néktek, ha megcselekedtétek ezeket akár csak eggyel is az én kicsinyeim közül, velem tettétek meg!

A TE FELADATOD!

A TE FELADATOD!

Egyszer nagy szárazság köszöntött be a pusztán. Először a fű barnult el és sült ki. Aztán a bokrok és a kisebb fák is kihaltak. Nem esett az eső, a frissülést hozó reggeli harmat is elmaradt. Sok állat szomjan halt, mert csak kevésnek volt ereje kimenekülni a sivatagból. A szárazság tovább fokozódott. Még a legerősebb és legidősebb fák is, melyeknek gyökerei mélyen a földbe hatoltak, elvesztették leveleiket. Minden kút és folyó, forrás és tó kiszáradt. Egyetlenegy virág maradt életben, mert egy egészen kicsi forrás pár csepp vizet adott neki. De a forrás kétségbeesett: "Minden kiszárad, szomjan hal és elpusztul, és én mindezen semmit nem tudok változtatni. Mi értelme van még annak, hogy pár csepp vizet hozzak fel a mélyből a felszínre?"Egy vastag, öreg fa állt a közelben. Hallotta a forrás panaszát, és mielőtt meghalt, ezt mondta neki: "Senki nem várja tőled, hogy az egész pusztaságot felvirágoztasd. Neked csak az a feladatod, hogy egyetlen egy virágnak életet adj. Semmi több."

Szívvel szeretni!

Szívvel szeretni!

Egy őszi hideg szeles késődélután ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán magányos volt és hideg a szíve, senkit sem szeretett, senki sem szerette . Kigyúltak már az utcai fények, s erősebben fújtak a fagyos szelek, fejét lehajtva, kabátját összehúzta, lépteit jobban megszaporázta. Kopott vaskapujához érve, zsebében kulcsát keresgélte. Megtalálta, elővettem ám leejtette, morgolódva lehajolt hogy a kulcsát felvegye. S akkor, a kerítés tövében előbújó kis virágot észre vette.

- Mindenhol csak a gazok nőnek,mormolta félhangosan. A szomszéd kislány rászólt, szeretettel nem haragosan:

- Bácsi kérem ,azt a virágot neked én ültettem. A férfi a vállát rándítva mondta: - én ilyet nem kértem. Azzal bement a fűtetlen hideg házába, kopott kabátját hanyagul ledobva,kályhájába tűzet rakva. Kavargott benne a kislány mondata:- Minek nekem virág? - mormogta. Éjszaka lett nem jött álom a szemére. Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe: - Virágot nekem? Nekem ? Nekem ültette. Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette, kiment , s a kis virágot óvatosan a földből kivette. A házba bevitte és gondosan elültette. Másnap mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak. Odakinn , mosolytalanul bólintott a kislánynak. Kislány szelíden szólt, s rámosolygott: - Látom bácsi bevitted a virágot. Beválaszolta, majd elballagott. Este siettet haza ,mert tudta, már nincs egyedül. Várja a kis virág, mely ablakában ül . A virág napról napra cseperedett, majd narancssárga virágot hozott. A férfi boldog lett, hisz színével a szürkeségbe napot lopott. Egy nap a boltba betérve, nem csak a szokásos vacsoráját vette . Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról és kosarába tette. Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva. Órájára pillantott párszor és várt és várt , de hiába. Este nem is haza sietett, hanem egyenest a szomszédjához csengetett. Idős néni jött elébe

- Jó estét a kislányt keresem a szomszédból vagyok. - A kislány beteg lett , kórházba van .- mondta a nénike- nagymamája vagyok! A férfi elsápadt beleremegett, majd összekapta magát és a kórházba sietett.

- Hová- hová- szólt egy nővér- egy kislányt keresek ma beteg lett. - Ma délután meghalt, megállt a pici szíve, sajnos az úr késve érkezett. Hazafelé, koszorút kötetet hatalmasat, színes ,tarka virágokból. Eljött a nap! Logó orral felvette fekete öltönyét, csokit is elővette táskájából. Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból . Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz, csokit és a szirmot beledobta.

- Köszönöm- összekulcsolt kézzel,lehajtott fejjel de hangosan érthetően mondta. Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra- köszönöm !

- Csak ezt az egy szót mormolta. Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vitte. A temetőbe kivitte, azt a kislány sírjára könnyezve elültette.

- KÖSZÖNÖM! Ezt a virágot tőled kaptam. Látod ? Most ezt visszaadtam.

Már tudom, megtanultam : HOGY NÉHA MEG KELL ÁLLNI , MÁSOKKAL IS TÖRŐDNI!!!

MICSODA BÁTY!

MICSODA BÁTY!

Paul barátom karácsonyra autót kapott a bátyjától. Szenteste, mikor munkája végeztével kilépett az irodából, egy bámészkodó kölyköt talált a csillogó új kocsi mellett. 

 -A bácsié ez a járgány? -A bátyámtól kaptam karácsonyra - bólintott Paul. A fiúcska elképedt.

 -Csak úgy kapta, magának nem is került semmibe? Hű, de jó volna, ha. . . 

Megakadt, de Paul persze jól tudta, mit akart mondani. Nyilván ilyen testvért szeretne magának. Ám amit végül hallott, attól tátva maradt a szája.

 -De jó volna -kezdte újra a kislegény -, ha én is ilyen báty lehetnék. A barátom megdöbbenve nézett rá.

 -Nincs kedved furikázni egyet? -szaladt ki a száján.

 - Naná, hogy van! A gyerek beszállt, de alig indultak el, ismét megszólalt: -Bácsi kérem, nem kanyarodhatnánk a házunk felé? Paul elmosolyodott. Sejtette, mi jár a srác fejében. Szeretne felvágni a szomszédok előtt, hogy milyen pazar kocsival szállítják haza. Azonban ismét tévedett.

 -Tessék szíves lenni megállni annál a kapunál! A fiú beszaladt a házba, majd kisvártatva Paul hallotta, hogy jön visszafelé, de nem túl gyorsan. Nyomorék kistestvérét cipelte magával.

 Leültette a bejárati lépcsőre, aztán az autóra mutatott. -Látod, öcsi, erről beszéltem. A bácsi a bátyjától kapta, neki egy fillérjébe se került. Ha megnövök, pont ilyet veszek neked, akkor majd te is láthatod a karácsonyi kirakatokat, amikről annyit meséltem neked. Paul kiszállt, és előreültette a kistestvért. A nagyobbik gyerek betelepedett a hátsó ülésre, és emlékezetes karácsonyi sétakocsikázás kezdődött. 

 Azon a szentestén Paul megtanulta, mit jelent a mondás: Jobb adni, mint kapni.

AZ AJÁNDÉK

AZ AJÁNDÉK

A nagy német költő Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe: Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát. Rilkét sétáira gyakran elkísérte egy ismerőse.

A fiatalasszony maga is szokott adni néhány fillért a koldusasszonynak. Csodálkozott; hogy a költő, akit nem csak verseiből ismert melegszívű embernek, sohasem ad semmit. Nem értette; hogyan lehet egy ilyen nagyszerű ember ennyire közömbös.

Rilke észrevette, hogy mi foglalkoztatja kísérőjét és megjegyezte: - A szívének kellene adnunk valamit; nem a kezének. Néhány nappal később Rilke egy illatozó fehér rózsával indult szokásos sétájukra. Amikor a koldusasszonyhoz értek, megállt, lehajolt és a szikkadt kezekbe fektette a gyönyörű virágot.

Váratlan dolog történt: az öreg, mióta ismerték, most emelte először rájuk pillantását, majd nagy erőfeszítéssel felállt, megragadta az idegen kezét, időtől barázdált arcához szorította, és a rózsát magához szorítva elment. Napok teltek el. Aztán egy teljes hét. Az utcasarkon üresen maradt koldusasszony helye. Rilke útitársnője aggódott hogy az öreg koldusasszony talán már nem is él. A hetedik napon újra ott ült az öregasszony: Kérges, kéregető kezébe a járókelők egy-egy pénzdarabot ejtettek. Az asszony, mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát. - De hát miből élt egész idő alatt, ha nem járt ide koldulni? - tört fel a kérdés a fiatalasszonyból: Rilke alig hallhatóan, fejével bólogatva, mintegy önmagának válaszolt:

-A rózsából igen, a rózsából.

(J. Bill nyomán)

A pillangó és a virág

Példabeszédek 8:17: 

Én az engem szeretőket szeretem, és akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.

A pillangó és a virág

Valamikor régen egy férfi Istentől kért egy virágot és egy pillangót.

Istentől kaktuszt kapott, és pókmacskát. A férfi elszomorodott, nem értette, miért nem teljesült kérése. Később arra gondolt: Istennek a sok emberrel rengeteg dolga van, bizonyára valamit összekevert... Úgy döntött, inkább nem kérdezi meg Őt.

Bizonyos idő elteltével eszébe jutott a kaktusz és a pókmacska, elment megnézni őket. Hogy meglepődött, mikor látta, hogy a tüskés, csúnya kaktusz kivirágzott, s hogy a ronda pókmacska átváltozott gyönyörű pillangóvá. Isten mindig csak helyesen cselekszik! Tudja, mi számunkra a legjobb, még ha nekünk néha nem is annak tűnik. Ha valamit szeretnénk és helyette mást kapunk, HIGGYÜNK. 
Higgyük, hogy a jó eljut hozzánk a legmegfelelőbb időben. Az, amit szeretnél nem mindig az, amire szükséged van! Ne feledd..... 

A ma TÜSKÉI...
holnapra VIRÁGOK lesznek!

A Mester kezében

A Mester kezében

Egy kanna megkevert festék használatra készen állt a padlón.
A festék beszélni kezdett: - Most kifestem szépen a lakást és gyönyörű lesz. Erre az asztalon heverő ecset is megszólalt: - Tulajdonképpen a lakást én festem ki, nélkülem mit sem csinálhatsz.
 A létra sem maradt csendben: - Ugyan, mire mentek nélkülem - jegyezte meg önhitten.
 A szobába lépő festő hallva a társalgást, magában ezt gondolta: - Úgy látom jobban teszem, ha egy szabadnapot csinálok magamnak.
 Majd meglátjuk mi történik. Kiderült, hogy a festék, az ecset és a létra semmire sem mehet a festő nélkül. Vele azonban az egész lakást széppé tehetik.
 Ma a legnagyobb probléma az egyházakban és gyülekezetekben, hogy - festékként, ecsetként és létraként, - a Mester nélkül végzik munkájukat. Amíg ezen a területen nem történik változás, addig az ébredés csupán elérhetetlen álom marad. 
Ha azonban készek vagyunk a mester kezében eszközökké lenni,

 akkor elkezdődik az Istentől jövő csoda.

 

Zsid.13: 8

Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad!

Egyszer minden ember életében beköszönt a változás. Életünk során fontos dolgokat szeretnénk megvalósítani, próbálunk nagy lépéseket tenni az álmaink megvalósításához. Értékes lépések, döntések ezek, amely Isten nélkül szinte lehetetlennek tűnnek. Megéri áldozatokat hozni, a magunk életére nézve?
Biztos vagyok benne, hogy igen, mert Isten a mai napon is megadja számunkra a mennyei útravalót, amely által erőre kaphatunk: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ézsaiás 41:10)
A lényeg az, hogy fognak változni körülöttünk bizonyos dolgok, de egy nagyon fontos tényt nem szabad elfelednünk: Jézus Krisztus soha nem fog megváltozni. Ha a múltban feláldozta önmagát a bűneinkért, akkor azt ma, sőt holnap is megtenné. Velünk ellentétben, Jézus nem változik, féltő szeretetével átkarol, és Isten vigasztaló üzenetét hozza el számunkra a mai reggel is.
Nem tudom, hogy mi zajlik jelenleg az életedben, de tudd, hogy Jézus Krisztus nem változott az évek során sem. Hozzá bármikor, bármilyen körülmények között fordulhatsz, és nem fog elutasítani.
Változás történt az életedben? Lehet, hogy ezeket az lépéseket azért kellett megtedd, hogy közelebb kerülhess Istenhez, és világíts a szeretettel ebben a világban. A legnagyobb művészet másokat boldoggá tenni, ezért úgy kell élnünk, hogy a családtagjaink életébe a változás beköszöntével támogatást, boldogságot, szeretetet csempésszünk. 

„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be Krisztus törvényét.”

 (Galata 6:2)

És még valami, ne félj a változástól, a holnaptól, hisz Jézus már ott van: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”

 (Filippi 4:6-7)

Anyai szeretet - Anyák Napjára !

Anyai szeretet

A falu végén vályogból épült, nádfedeles házikóban élt egy szegény házaspár. A férj beteges volt, hol dolgozott, hol nem. Sokszor a betevő falatjukat alig tudta megkeresni Felesége mosni, takarítani járt, miközben sorra születtek gyermekeik egyik kicsi, másik pici így az édesanya egyre ritkábban tudott munkát vállalni, hisz annyi munka akadt a sok gyermek után hogy azt alig győzte. Lassan múltak az évek egyre nagyobb szegénységben nevelgették gyermekeiket. Az évek múlása sok gyászt hozott a falu széli kis házban lakó családra. Egy járványos betegség sírba vitte két kis gyermeküket. Az édesapa egyre betegebb lett a fájdalom elgyengítette és ő is meghalt. Telt múlt az idő az özvegyen maradt édesanya éjt nappallá téve dolgozott hogy megkereshesse mindennapi betevő falatjuk árát és gyermekeit tisztességgel felnevelhesse. A csonka kis család nagy szeretetben élt édesanyjuk rajongásig szerette őket, mindent megtett gyermekeiért. Boldog volt szegény asszony, mikor gyermekeit maga körül látta, ilyenkor minden fájdalmát, fáradtságát elfelejtett. Hálásak is voltak a gyermekek édesanyjuk iránt, kivéve a legnagyobbik leányt, aki igen sok bánatot okozott édesanyjának. Szófogadatlan, lusta leány volt. édesanyja hasztalan kérte a jóra, nem fogott rajta a szép szó. Ahogy nőt egyre engedetlenebb lett, mikor felnőtt, akkor az úgynevezett jó barátok között még gonoszabb lett. Nem akart dolgozni, mindig csak henyélt. Egy szomorú napon a lány barátaitól haza hazatérve, azzal állt édesanyja elé, hogy neki sürgősen pénz kell. Szegény édesanyja, aki nem sokkal azelőtt ért haza fáradságos munkájából, s bizony csak annyit keresett, amennyivel egy darab kenyeret tudott venni a gyermekeknek. elcsukló hangon csak annyit mondott:

- Honnan adjak édes gyermekem neked pénzt, hiszen alig tudtam egy darab kenyeret venni, okosabban tennéd, ha munka után néznél s nem henyélnél egész nap - A lány tovább követelőzött, s mert édesanyja nem tudta teljesíteni kérését, kezet emelt rá, de, mikor édesanyja könnyes két szemébe nézett, megtorpant és kirohant a házból. Az évek teltek - múltak a szegény asszony feje felett. Az áldott édesanya sok keserves munkával, sok átsírt álmatlan éjszaka árán, becsülettel felnevelte a gyermekeit, mindannyian becsületes munkás emberek lettek. De a szegény asszony öröme azonban nem volt teljes, mindennap hazavárta az eltévelyedett leányát, s mert nem jött napról napra többet szomorkodott miatta. Lassan-lassan a nehéz élet felőrölte a szegény asszony egészségét és egyik nap aztán ágyhoz verte a betegség, erőtlen volt, keze reszketett s beszélni is alig bírt már. Gyermekei könnyes szemekkel ültek körülötte betegágyán. Lázas ajkai még akkor is ezt suttogták:

- Nézzetek csak ki, gyermekeim, hogy nem jön-e az én lányom az úton? Várta, szünet nélkül, megtévedt gyermekét, azzal az erős hittel, mellyel csak egy édesanya képese. És nemhiába várta, Isten meghallgatta a haldokló édesanya imáját. mert eljött az édesanya halálos ágyához a hálátlan leány. meggyötörve az élet csapásaitól, megöregedve, fájó szívvel, bűnbánóan borult édesanyja dolgos két kezére s sírástól fuldokló hangon könyörgött bocsánatért. A haldokló édesanya magához ölelte a megtért leányát de már nem hallotta, mert lelke már fent járt a fehér felhők felett halkan szálló angyalok vitték oda, ahová azok juthatnak csak be kik bűntelen fehér lélekkel halnak meg. És mikor eltemették az édesanyát, ágyában a párnája alatt egy csomagot találtak. Tele volt pénzzel, amit hosszú éveken át keserves, nehéz munkával keresett és szájától megvonva a falatokat, gyűjtötte össze. 

Mellette egy papírdarabkára ez volt írva: - Ha meghalok, ezt a pénz adjátok át eltévelyedet, leányomnak mind, mert neki gyűjtöttem szegénynek. A leány megrendülve vette tudomásul édesanyja üzenetét, s e pénzből - semmit el nem véve- állíttatta a fehér márványtömböt édesanyja sírjára, ezzel a felirattal: ,,Itt nyugszik a Szeretet." Az anyai szeretet nem kell kiérdemelni, nem kell küzdeni érte, minden gyermek számára megadatott.

A farkas és a bárány

 

A farkas és a bárány 

Egy képben szemléltetem, hogy az embert a természete mily képtelenné teszi arra, hogy Krisztushoz jusson. Egy bárányt látsz. Hogyan örvend, ha káposztához jut. Bizonyára még sohasem láttatok juhot, amelyik dögre kívánkozott volna; képtelen, hogy azon éljen, amin az oroszlán. S most képzeljünk el egy farkast.

- Vajon - kérdeztek engem - nem tudna-e füvön élni, nem tudna-e ez éppoly jámbor háziállattá lenni, mint egy bárány? - Én azt mondom: Nem, mivel teljesen ellenkezik a természetével. - Ti azt jegyzitek meg erre: - Hiszen neki is van füle és vannak tagjai, nem tudna-e ez is éppúgy hallgatni a pásztor szavára, s nem követhetné-e, ahova csak vezeti? - Én erre azt felelem: - Természetes, hogy semmi fizikai ok nincs, amelynél fogva arra nem volna képes.

- De vajon nem lehetne-e megszelídíteni, nem lehetne-e belőle kiirtani a vadságot? Talán lehetne kényszeríteni arra, hogy látszólag jámborrá legyen, de mindig világos különbség marad közötte és a bárány között, mivel kettőjük természete elüt egymástól.

- Látjátok, ez az az ok, amelynél fogva valamely ember nem futhat Krisztushoz, nem abban rejlik, mintha testénél vagy puszta erejénél fogva nem volna képes arra, hanem abban, hogy a természete annyira romlott, hogy semmi hajlama sincs Krisztushoz menni, valameddig nem vonja őt a Szent Lélek.

(C. H. Spurgeon)

Elvitte a szél

Elvitte a szél

A liget területén lévő pázsit közepén kinyílott egy pár pitypang. Az egyik szép sárga virágú, erős fejlettebb volt, mint a többi. Derűs képet nyújtott, mint a májusi este. A virág hamarosan magba szökött. Hópehelyhez hasonló, könnyű kis ejtőernyők övezték a magjait.
Terveket szőttek és találgatták: - Hol tudnak majd gyökeret verni?
 - Ki tudja? - Csak a szél tudja. Egy szép napon elragadta őket a szél. A magocskák belekapaszkodtak az apró kis ejtőernyőkbe és tovarepültek.
 - Sziasztok... Sziasztok. Többségük sikeres repülés után mezőkön, kertekben kötött ki.

Csak egy volt közülük, amelyik nemsokára egy járda szegélyében lévő kis hasadékba esett. Csak egy jelentéktelen kis rögben kapaszkodott meg. - Ez mind az enyém - mondotta. Fontolgatás nélkül helyet foglalt. Csírát és gyökeret engedett a szűk kis repedésben. Pár méterre tőle egy düledező padocskán egy fiú üldögélt. Tekintete zavart és felindult volt. Nagy gondja lehetett, mert kezét ökölbe szorítva,kétségbe esve hadonászott. Észrevett két gyenge kis levelet a cement közötti repedésben. - Kár a gőzért, nem fogsz boldogulni, úgy jártál mint én - és eltaposta a fiatal hajtást. Másnap észrevette, hogy a megnyomorgatott hajtás kiegyenesedett és a két levélből négy lett. Hosszú ideig szemlélte a bátor kis hajtást. Sőt, naponta visszatért hozzá. Föltűnt neki, hogy rövid időn belül kinyíltak a sárga virágok és virítottak mintha boldogságukat hirdetnék.

Az idő múlásával a fiú úgy érezte, hogy a harag és a megalázás fájdalma enyhülni kezd benne. Kiegyenesedett és teleszívta tüdejét friss levegővel. Érezte, hogy a gondjai tovaszállnak. Megvan! Nekem is lehetséges egy újrakezdés. Nevetni és sírni szeretett volna. Megsimogatta a virágokat. A növények is megérzik, ha szeretik őket. A pitypangnak is ez volt élete legszebb napja. Ne kérdezd a széltől, miért ragadott magával.

Küzdj, dolgozz akkor is, ha a cement rideg keze fog tartva.

Nem minden az, aminek látszik

Nem minden az, aminek látszik

Egyszer a középkorban két angyal szállást kért egy gazdag családnál, akik bár adtak szállást, de nem voltak vendégszeretőek. Inni és enni sem adtak a vándoroknak, végül a ház legrégebbi és legromosabb helységében kellett aludniuk. Az este kifejezetten hideg volt és szeles. Az idősebbik angyal látott egy lyukat a falban. Fogta megjavította, és ezt mondta: „Nem minden az, aminek látszik!" Erre nagyon elcsodálkozott a fiatalabbik angyal. A következő este egy nagyon szegény családhoz kopogtattak be. Ők rendkívül nagy szeretettel és gondoskodással látták vendégül a két idegent. A kevéske kis ételüket és italukat is megosztották velük, sőt az ágyukat is átengedték és ők maguk a földön aludtak. Reggel amikor a két angyal felébredt, sírva találták a családot, mivel az egyetlen egy tehenük aki szolgálta neki a tejet, elpusztult.
Ahogy a két angyal továbbállt, útközben a fiatalabb kifakadt és ezt mondta: „Ezt nem értem, hogyan történhetett! Az első család szívtelen volt és te mégis megjavítottad a romos kis helységet. A másik pedig példátlan vendégszeretettel befogadtak minket és hagytad, hogy reggelre elpusztuljon az egyetlen tehenük.
Ez nem igazság!"
Az idősebb angyal pedig így felelt: „Nem minden az, aminek látszik! Ugyanis a gazdag családnál a falban régi arany ékszerek voltak és mivel betömtem a lyukat, nem fogják megtalálni. A szegény családnál pedig, amikor mindenki aludt, eljött a halál angyala a feleségért, de kértem, hogy inkább a tehenet vigye el."

Sokszor az ember értetlenül áll az életében bekövetkezett szomorú események előtt.

Viszont nem tudhatjuk mindig, hogy mi miért történik velünk.

Bíznunk kell Isten gondviselésében, mert „Vesd az Úrra terhedet, és Ő gondot visel rád!" 
(Zsoltárok 55:23).

„Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!" 
(Zsoltárok 43:5.)

BOLDOG NŐNAPOT! - A belső szépség

Pamela J. De Roy:
A belső szépség 

A szeretet csodálatos dolog. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adjunk. Mindig jut belőle bőven mindenkinek. Hétéves lányommal, Lisával sétáltunk hazafelé az utcán egy napos délelőtt, amikor két idős hölgy megállt előttünk. 

Rámosolyogtak Lisára, és azt mondták: - Tudod, hogy nagyon szép kislány vagy? Lisa csípőre tette a kezét, és unott hangon válaszolt egy sóhaj kíséretében: - Igen, tudom. Lányom látványos beképzeltségétől zavartan kértem bocsánatot a két hölgytől, majd folytattuk utunkat hazafelé. Útközben mindegyre azon gondolkoztam, vajon hogyan beszéljem meg a helyzetet Lisával. Hazaérve leültem, és magam elé állítottam Lisát. Gyengéden így szóltam hozzá: - Lisa, amikor az a két néni megszólított, megdicsérték a küllemedet. Szépnek teremtett az Isten. De az embernek belülről is szépnek kell ám lennie. - Értetlenül nézett rám, így hát folytattam. - Tudod, mitől szép valaki belülről? Lisa komolyan megrázta a fejét. - Nos, a belső szépség a te választásod, drágám, hogy jó gyereke vagy a szüleidnek, jó testvére vagy a nővérednek és a bátyádnak és jó barátja vagy a játszótársaidnak. Törődnöd kell a többi emberrel, drágám. Meg kell osztanod a pajtásaiddal a játékaidat. Gondoskodással és szeretettel kell bánni mindenkivel, aki bajban van, vagy fáj valamije, és barátra van szüksége. Ha így teszel, belülről is szép vagy. Érted, miről beszélek? - Igen, mami. Sajnálom, de ezt nem tudtam-felelte. Megöleltem, megmondtam neki, hogy szeretem, és hogy örülnék, ha nem felejtené el, amit mondtam neki. Többet nem beszéltünk a témáról. Csaknem két évvel később vidékre költöztünk. Egy osztályba jártak egy Jeanna nevű kislánnyal, akinek az édesanyja meghalt. A gyerek apja nemrégiben feleségül vett egy rendkívül életvidám, melegszívű, közvetlen teremetést. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy ő és Jeanna remekül megértik egymást. Egy nap megkért, hogy hadd jöjjön át hozzánk Jeanna egy délutánra játszani. A kislány mostohaanyjával úgy beszéltem meg, hogy másnap, a délelőtti foglalkozás után hazaviszem magammal Jeannát. Amikor kihajtottunk a parkolóból, Jeanna megkérdezte: - Meglátogathatnánk a mamát? Tudtam, hogy a mostohaanyja munkában van, így vidáman csak annyit mondtam: - Hát persze. Tudod az utat? Jeanna igennel felelt, és útmutatásai alapján csakhamar a temetőbe vezető, kavicsos úton találtam magam. Először megijedtem, mert elképzeltem, milyen kellemetlenül érinti majd Jeanna szüleit, ha elmondom nekik, mi történt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt számomra,hogy a kislánynak nagyon fontos, hogy meglátogassa az anyja sírját, szüksége van rá; és bízik bennem, hogy odaviszem. Ha nemet mondok, abból esetleg azt szűrhetné le, hogy rossz dolog, amit akar. Igyekeztem nyugodnak látszani, mintha elejétől fogva tudtam volna, hová megyünk. Megkérdeztem Jeannát: - Tudod,hol van édesanyád sírja? - Nagyjából tudom - válaszolta. Leparkoltam, ahol mondta, majd kiszálltunk, és körbejártuk a környéket, amíg rá nem találtunk a sírra, melyen a mamája neve állt. 

A két kislány a sírkő egyik felére ült, én a másikra, és Jeanna elkezdett mesélni róla, milyen volt az életük odahaza az anyja halálát megelőző hónapokban. Elmondta, mi történt azon a napon, amikor az anyja meghalt. Elég hosszan beszélt. Közben Lisa szeméből patakzott a könny, mindvégig átölelve tartotta Jeannát, és gyengéden simogatta a hátát. - Jaj, Jeanna, annyira sajnálom, hogy anyukád meghalt. Végül Jeanna rám nézett, és azt mondta: - Tudod, én még mindig szeretem az anyukámat, de az új anyukámat is szeretem. A szívem mélyén tudtam, hogy ezért akart idejönni. Rámosolyogtam, és megpróbáltam megnyugtatni. - Tudod, Jeanna, ez a csodálatos a szeretetben. Sosem kell elvennünk valakitől, hogy másnak is adhassunk: Mindig jut belőle bőven mindenkinek. Olyan, mint egy nagyon hosszú gumiszalag, ami megnyúlik, és körülöleli mindazokat, akik fontosak nekünk. Nagyon szép és jó dolog, hogy mindkét anyukádat szereted. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád nagyon örül neki, hogy van egy új anyukád, aki szeret és gondoskodik rólad meg a testvéreidről. Visszamosolygott rám, és úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Néhány pillanatig csendben ültünk, azután felkerekedtünk. A lányok vígan játszottak ebéd után, amíg Jeanna mostohaanyja meg nem érkezett. Röviden elmeséltem neki, mi történt délután, és miért döntöttem úgy, ahogy, de a részletekre nem tértem ki. Hatalmas megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy Jeanna mostohaanyja nagyon megértő, és helyesli a döntésemet. 

Miután elmentek, felültettem Lisát a konyhaszékre, megcsókoltam az arcát, magamhoz öleltem és a következőket mondtam neki: - Nagyon büszke vagyok rád, Lisa. Nagyszerű barátnője voltál Jeannának ma délután. Biztosan sokat jelentett neki, hogy olyan megértően viselkedtél, odafigyeltél rá, és átérezted a szomorúságát. A lányom kedves, barna szemével komolyan nézett rám, és azt kérdezte: - Mondd, mama, most szép voltam belülről?

SZÍV

 

SZÍV

 

Efézus: 3:17

"Hogy lakozzék a Krisztus a hit által a ti szívetekben"

 

A sebész és a kisfiú

        

Egy nap a szívsebész, azt mondta a kisfiúnak:- Holnap reggel ki fogom nyitni a szívedet.

- Ott fogod találni Jézust - vágott közbe a fiú! 

A sebész bosszankodva felnézett.

- Fel fogom vágni a szívedet - folytatta -, hogy lássam, mennyi károsodás történt.

- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni - mondta a fiú.

A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek.

- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet és a mellkasodat, és eltervezzük, mi lesz a következő lépés.

- De ott fogod találni Jézust a szívemben. A Biblia azt mondja, hogy Ő ott él! Minden zsoltár azt zengi, hogy Ő ott él. Ott fogod találni Őt az én szívemben!

A sebésznek kezdett elege lenni...

- Majd megmondom én neked, mit fogok találni a szívedben, sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat fogok találni! És az kell elterveznünk, hogy tudlak meggyógyítani.

- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él!

A sebész műtét után az irodájában magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos megjegyzéseit, gondolatait: sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra, kezelésre.

Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban fekvés.

Prognózis: - itt kis szünetet tartott - egy éven belül halál.

Megállította a magnót, de még volt mit mondania.

- Miért? - kérdezte hangosan. Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra! Miért?

És akkor az Úr válaszolt neki:

- A fiú az Én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a földi nyájahoz tartozzon, mert, ő az én nyájamnak tagja, és az lesz örökké. Itt, az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan jólétben lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkozni fognak vele és ők is megismerik a békességet és az én nyájam gyarapodni fog.

A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége meg ennél is hevesebb volt.

- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet! Meg fog halni hónapokon belül. Miért?

Az Úr válaszolt:

- A fiú az Én bárányom, vissza fog térni az én nyájamhoz, amint elvégezte küldetését. Én nem azért küldtem az én bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem, hanem azért, hogy egy másik elveszett bárányt megmentsen.

A sebésznek potyogtak a könnyei...

A sebész odaült a fiú ágya szélére. A szülők vele szemben ültek.

A fiú felébredt és suttogva kérdezte:

- Kinyitottad a szívemet?

- Igen - mondta a sebész.

- És...? Mit találtál? - kérdezte a fiú.

- Megtaláltam,... megtaláltam Jézust.

Péld. 3,5: 
"Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; 
a magad értelmére pedig ne támaszkodjál."

ARANYDOBOZ

Az aranydoboz

Egyszer egy ember megbüntette a lányát, amiért az eltüntette a drága pénzért vásárolt arany csomagolópapírt.
Amiről az apa nem tudott:

A lány hosszú órákat azzal töltött, hogy az aranypapírból kivágjon egy darabot. Ebbe csomagolta az apja számára készített ajándékdobozt és így tette karácsonykor a fa alá.

Szenteste, mikor az apja kibontotta az ajándékot, látta, hogy a doboz belül üres. A következőket mondta a lányának:

- Tudod kislányom, az úgy szokás: ha valakinek ajándékot adunk, nem szabad üres dobozt adni.

- De apa! Hiszen ez a doboz nem üres! Tele van csókokkal, amiket én raktam el neked karácsonyra.
Az apa könnyeivel küszködve ölelte át a lányt bocsánatáért esedezve.

A kislány átölelte az apját és sírva bocsátott meg neki.
Nem sokkal azután a kislány egy balesetben meghalt.

Az apa egy egész életen át az ágya alatt őrizte az aranydobozt.

Amikor rosszul érezte magát, mindig kinyitotta és egy csókot vett ki belőle,

így emlékezve az ő gyermekére, aki azt odatette .......

Mindannyiunknak van ilyen aranydobozunk, amely tele van csókokkal gyermekeinktől, családunktól, barátainktól....
Tudod a család és a barátok azok, akik felemelnek minket bajainkból amikor a szárnyaink megsérülnek, hogy emlékeztessenek bennünket arra: hogyan kell repülni....

Életadó virág

Életadó virág

Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.

Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg, alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem voltak... már nem.

Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy mindig is. Nem mindíg volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.

Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem, de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel. Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.

Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa beton minden. Kicsi volt, és napsárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi különös, csak egy napsárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan? Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte, kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította, mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta, magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok, kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok? Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.

Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva, ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki egy régi cserépben, amiben eddíg a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan, óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára. De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában. Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kis növényt. Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön, hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt. Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogya férfi felkeljen, és addig a reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimítgatta, elolvasta újra.. egy név és egy telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....

Felemelte a telefont...tárcsázott.....

Most már élni akart....volt kiért...