Sündisznó, aki szeretetre vágyott , szerette volna, ha megsimogatják...
Egyszer
volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon
mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak
morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek
hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek
kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal
sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan
biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal
közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak
morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az
időjárásról folyt a kurta társalgás.
Azt
viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a
szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott,
hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha
régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte
őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a
sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény
egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó épteket
hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s
közben egy víg dalocskát énekelt.
Amint
a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban
összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor
figyelt fel a tüskés gombócra. "Süni!" - kiáltott fel nagy örömmel, és
leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a
kislányt, de az orrát sem merte kidugni.
"Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!"
A
sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen
mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a
fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány
tovább kérlelte.
"Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg."
A
süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki
biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak,
már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. "Hagyj békén. Engem
nem lehet megsimogatni." - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta,
de nem volt ereje bocsánatot kérni. A kislány elszomorodott. "Ne
haragudj rám, én csak jót akartam."
"Persze, persze, hm..." - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.
"Hát,
akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor." - és a kislány
továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő
szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.
A
sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána
kiáltani - "Gyere vissza!" De egy hang sem jött ki a torkán.
Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd
máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra
várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.
S
a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit.
Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a
kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg
még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy
vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman
ereszkedett le mellé.
"Itt vagyok." - suttogta.
A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.
"Hát, Isten hozott." - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.
"Most megengeded, hogy megsimogassalak?"
A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát.
A
kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a
sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a
kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány
feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.
"Látod, mondtam én, előre megmondtam." - morgott a sün - "Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!"
"Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!" - sírt a kislány, és elrohant.
A
sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, "Várj! Gyere vissza!
Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy
megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen,
aki..."
Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.
A
kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak
szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült
egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe.
A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket.
Így
ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a
szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai,
amelyeket már nem akart meghallgatni.
"Soha senki nem simogatott meg!"
Milyen
türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből.
És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség,
hanem a megbánás tisztító könnyei voltak. "Te voltál az egyetlen, aki.
Az egyetlen!"
Egy
pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt
árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a
tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.
A
sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még
kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el,
vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, már a
szíve dobogását is érezte.
"Én
így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni." -
mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a
tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes
zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy
és melegszívű, jó és szeretetreméltó. A sün nem is tudta, hová legyen a
boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt
legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki
magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő
állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán .
