Összegezni próbálom egy csendes hét tanulságait. Rengeteg gonddal, kérdéssel, rosszkedvvel, és fáradtan jöttem ide. Mit is viszek haza, mennyivel jutottam előbbre?
Egy szó kezd derengeni: El-en-ged-ni. Elengedni a problémákat a kórussal, a lakással, a gyülekezettel, az állásommal és a számtalan restanciámmal kapcsolatban!
– Mit jelent, Uram, elengedni a problémáimat?– kérdezem.
– Ne akard te megoldani őket – feleli az Úr.
– És akkor mi lesz velük?
– Hagyd, hogy én alakítsam a dolgokat, te úgysem tudod jelentősen befolyásolni őket.
– Hogyne tudnám. Valakinek vezetni kell a kórust, meg kell csinálni a lakást, rendet kell tenni végre az elmaradt dolgok között!
– Állj meg, csendesedj egy kicsit! Én vagyok az Isten. Sok fontos dolog van, még több sürgős, de csak nagyon kevés a szükséges.
– No, és akkor mi az, ami annyira szükséges?
– Tedd félre, engedd el a dolgaidat, és megmutatom, mi az, ami igazán fontos.
– Oké, de holnap máris rohannom kell egy nagyon fontos megbeszélésre.
– Az a holnapé, most engedd el a gondokat. Szeretnék veled beszélgetni!
– Uram, én tele vagyok konkrét problémával, kérdéssel, amikre válasz kellene, de te mindig másról szeretnél velem beszélni. Elmondod, hogy mennyire szeretsz, hogy milyen fontos vagyok a számodra, hogy terveid
vannak velem, de mi legyen a feladataimmal?
Apropó, egyszer nem lennél olyan szíves közölni velem, hogy mi is a terved, mit akarsz velem, hogy tegyek?!
– Engedd már el magad, és kapcsold le a gőzgépet, engedd le a fölös nyomást, és menjünk egyet sétálni.
– Na ne, Uram! Valami tévedésben vagy.
Igazán nem akarok szemtelen lenni, de nem tévesztesz össze valakivel… valakivel, akinek most éppen sétálásra van szüksége?
– Olyan régen voltunk kettesben, csak úgy, tudod, ahogy régen. Mély levegőket veszel, gyönyörködsz a fákban, én megrezegtetem az ágakat, körbekergetem a faleveleket.
– Nem, Uram! Nem akarlak megbántani, de tényleg összetévesztesz valakivel. Mindjárt vége a hétnek, és semmivel sem vagyok okosabb, mint öt nappal ezelőtt… na jó, egy kicsit pihentebb vagyok, de halvány fogalmam sincs, mit csináljak másképp. Egyszerűen a sok tennivalóm, a tanácstalanságom, a konfliktusaim, mi legyen…?
– Most mondtam épp, hogy mi legyen, csak nem figyeltél.
– Csak nem a sétára gondolsz?
– De igen. Meg a gőz leengedésére, és a csendesedésre.
– Na jó, menjünk, megadom magam. De csak fél óra, mert kezdődik a morzsaszedegetés.
– Örülök egy fél órának is. Máskor is örülnék, ha csak fél órát is tudnánk kettesben lenni. Szeretnék neked megmutatni egy csomó dolgot. Tudod, annyi szépet teremtettem neked. Igen, neked, és azokat csak te láthatod meg. És ha meglátod, akkor felismersz benne, és nagyon fogsz örülni neki.
– Igen, kellene már egy kis öröm az életemben, mert a sok gond, a mókuskerék, a hajtás …
– Látod, már megint kezded a magadét mondani. Tedd félre, engedd el! Nézz inkább
körül! Na, mit látsz?
– Kopasz fákat, házacskákat, villanyoszlopokat, füstölgő kéményt …
– Na, még?
– Hát, felhőket.
– Milyen felhőket?
– Bárányfelhőket, vagy hogy nevezik az ilyeneket.
– Igen, pontosan. Hát nem aranyosak? Mindegyik más. Nézd azt a bodrosat, mintha szaladna a többi után.
– Igen. Valóban. Mind különbözik egymástól…és változtatják formáikat is. De Uram, mit akarsz ezzel?
– Nézz körül még egyszer, mit látsz még?
– Egy fenyőt. Láttam már eleget. Mi abban az érdekes? Marha magasra képesek megnőni, aztán kivágják őket.
– Menj csak oda alá! Na, milyen érzés egy ilyen nagy fa közelében lenni?
– Picinek érzem magam, olyan, mintha be akarna takarni az ágaival.
– Nézz csak le a földre! Mit látsz?
– Tobozokat.
– Vegyél kézbe egyet, és nézd meg jól!
– Rendben. Érdekes, hogy miként ágaskodnak a kicsi pikkelyek olyan katonás rendben. Hopp! Kipottyant belőle valami.
– Mi az?
– Szerintem egy pici magvacska lehet, a fenyő magja.
– Igen, jól gondolod. Ebből lesz egy új fenyő.
– Ebből a kicsi vacakból? Tényleg, honnan tudja ez a mag, hogy mit kell csinálnia, hogyan kell nőnie, gyökeret eresztenie? Én egy intelligens lény vagyok – állítólag –, és mégsem tudom sokszor, hogy mit kell tennem. Honnan tudja ez a kicsi mag?
– Amikor teremtettem, beletettem egy programot. Egy végtelenített programot, amely segítségével pontosan tudja, hogyan kell nőnie, milyen gyökeret kell eresztenie, hogy ne döntse ki a szél, és ilyen hatalmasra tudjon nőni. Benne van ebben a programban az is, hogyan nőjenek az oldalágai, a pici tűlevelei, és hogyan növeljen tobozt és benne magvakat. Méghozzá olyan magvakat, amelyekbe beleteszi újból az egész programot, hogy majd egy új fenyő növekedhessen belőle.
– Tényleg, hihetetlen, hogy benne van. Azt hiszem, ezt a programot nevezik a tudósok génállománynak.
– Igen, már rájöttek, hogy ebben van a titka az életnek, de még nem tudják, hogy mitől is működik.
– Apropó! Ha a fenyőbe beletettél – Uram – egy ilyen programot, akkor nem lennél szíves valami hasonlót belém is tenni, hogy tudjam végre, hogy mit is kell tennem?
– Jaj, már megint elővetted!
– Mit?
– Hát, a problémáidat.
– Igen, mert sokkal egyszerűbb lenne az életem, ha be lennék programozva. Nem kellene törni a fejemet állandóan, hogy mit csináljak, meg várni, hogy mikor vagy végre hajlandó kinyilatkoztatni az akaratodat.
– Szóval robot szeretnél lenni?
– Hát azt nem mondtam.
– Én pont azt szeretném, hogy ne legyél robot. Érző, gondolkozó és akarattal rendelkező lénynek teremtettem minden embert, téged is. Az volt a tervem, hogy belehelyezlek ebbe a csodálatos világba – amit szintén neked teremtettem –, hogy gyönyörködj és örömöd
legyen benne. És az is tervem volt, hogy kapcsolatban legyünk és beszélgessünk, hogy megismerd teljes szeretetemet, de te szinte mindég csak a tennivalóiddal vagy elfoglalva.
Azt hiszed, hogy az a legfontosabb, amit csinálsz. Pedig a legfontosabb a kapcsolat, a beszélgetés, a velem való séta, mert csak így ismerhetsz meg igazán. És ha megismersz, akkor azt is meg fogod érteni, mit kell tenned. A Biblia is rólam szól. Akik ismertek engem,
azok írták le neked, hogy te könnyebben kapcsolatba kerülhess velem. A Biblia nem arról szól, mit kell csinálnod, hanem hogy milyen vagyok én. Ha jobban megismersz engem, teremtő Atyádat, akkor meg fogod tudni azt is, hogy hogyan érdemes élned.
– Ó, Uram! Kezdem érteni, hogy miért mutattad nekem ezt a fenyőmagot, a fenyőt, a felhőket, hogy miért akartál annyira sétálni velem. Én annyit buzgólkodtam érted, szinte ez töltötte be az életemet. Neked akartam áldozni az életemet.
– Jöjj, és lásd a tetteim. Gyönyörködj a teremtményeimben, lásd hatalmam, olvasd cselekedeteimet és bízz bennem. Emlékezz vissza arra, miket éltél már át velem, hogyan vezettelek, hogyan viseltem gondot rád. Azért fáradtál el, mert a magad erejéből próbáltál élni. Állj meg, csendesedj el, és ismerd fel újból, hogy én vagyok az Isten. Nem a te áldozatos életedre van szükségem, hanem arra vágyom, hogy kapcsolatban lehessek veled, és megismertethessem titkaimat, adhassam erőmet.
– Ó, uram! Mért is gondoltam azt, hogy cselekedeteimmel kivívhatom tetszésedet?
– Örülök, hogyha szívedből jövő szándékból cselekszel, de lásd be, inkább az emberek dicséretét, elismerését kerested.
– Uram! Bocsásd meg balgaságomat.
Bocsásd meg, hogy nem adtam neked hálát, pedig tudom, hogy te előtted az a kedves áldozat, ha hálát adok. Bocsáss meg, hogy a magam dicsőségét, elismerését kerestem, pedig a szájam mondta, hogy Soli Deo Gloria. Bocsáss meg, hogy fontosabbá váltak az érted végzett feladatok, mint Te magad.
Köszönöm, Úr Jézus, hogy nem mondtál le rólam és elhoztál ide, és hogy elhívtál sétálni.
– Kedvesek előttem e szavak. Pislogó életedet meg akarom eleveníteni, bűnbánatodat nem vetem meg. Szeretném, ha minden nap beszélgethetnénk. És ne feledd, hogy a kapcsolat fontosabb a teljesítményeknél.
Mert jó kapcsolatból lesznek a gyümölcsöző cselekedetek, de cselekedetekből nem következik az élő kapcsolat, csak gőg és kiégés.Letelt a fél óra. Kezdődik a morzsaszedés.
Menj! És köszönöm, hogy sétáltál velem.
