A halász és a piackutató története

A halász és a piackutató története

 

A halász hazatér fatörzsből kivájt csónakjában, és találkozik az éppen arra járó piackutató szakemberrel. A piackutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza olyan korán. A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy gondoskodjon a családjáról. - Mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember. - Hát, halászgatok, a gyermekeimmel foglalkozom, amikor nagy a forróság lepihenünk, és este pedig együtt vacsorázunk. Aztán összejövünk a barátainkkal és beszélgetünk. A piackutató itt közbe vág: - Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia, és akkor több pénzt keresne. Ebből a mostaninál nagyobb csónakot tudna venni. Nagyobb csónakkal még több pénzt tudna keresni, és nem sokára szerezhetne egy több csónakból álló vonóhálós flottát. - És azután? - kérdezi a halász. - Azután ahelyett, hogy viszonteladón keresztül árulná a halat, közvetlenül a gyárnak tudná eladni a kifogott halat, vagy beindíthatná saját halfeldolgozó üzemét. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből Párizsba vagy New Yorkba, és onnan irányítaná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy bevezesse a tőzsdére az üzletet, és akkor már milliókat kereshetne. - Mennyi idő alatt tudnám ezt elérni? - érdeklődik a halász. - Úgy 15-20 év alatt - kapja a választ a szakembertől. - És azután? - folytatja a kérdezősködést a halász. - Á, ekkor kezd kellemessé válni az élet, a munkája gyümölcse beérik: nyugdíjba vonulhat. Ott hagyhatná a városi rohanó életformát, és egy távol eső faluba költözhetne. - És azután mi lenne? - kérdezi a halász. - Akkor volna ideje halászgatni, törődni a gyermekeivel, a nagy forróság idején lepihenni, együtt vacsorázni a családjával, és összejönni a barátaival...

Az igazság bizonyítéka

Az igazság bizonyítéka

Egy fiatal olasz lány - szemmel láthatóan elmerülve egy kis könyv olvasásában - egy gyümölcsös elárusítóhelynél üldögélt. Egy úr megállt, hogy gyümölcsöt vegyen, és megkérdezte, hogy mit olvas olyan nagy érdeklődéssel. Meglehetősen szégyenlősen válaszolta a lány: - Isten szavát, uram! De a férfi kételkedő ember volt, azt kérdezte tehát: - Ki mondta önnek, hogy a Biblia Isten szava? A lány gyermekes egyszerűséggel válaszolta: - Isten maga. - Isten? Lehetetlen! Hogyan mondta? Soha sem látta, sohasem beszélt vele! Hogyan mondhatta volna? A lány zavarba jött, és néhány pillanatig csendben volt. Azután felnézett és tiszteletteljesen azt mondta: - Uram, ki mondta önnek,hogy van egy Nap ott fenn, az égen? Az úr meglehetősen gőgösen válaszolta: - Ki mondta nekem? Senki. Nincs szükségem arra, hogy valaki mondja. A Nap saját maga beszél erről. Felmelegít engem. Szeretem a fényét. A fiatal olasz lány komolyan válaszolta: - Világosan mondta, uram, ami a Napot illeti. Én a Bibliát olvasom, az felmelegíti a szívemet. Világosságot ad. Szeretem a fényét és a melegét. Senki más, csak Isten tudja adni ezt a fényt és meleget, amelyet én kapok ebből a könyvből. A férfi a lány egyszerű hitétől zavarba hozva csendesen továbbment.

A KÖTÉL

A KÖTÉL

Az éjszaka hirtelen szállt le a hegy tetejére: fagyos szél fújt, sötét volt, és a férfi semmit sem látott. A holdat és a csillagokat felhő takarta. Ahogy tovább mászott, pár méterre a hegy tetejétől egyszer csak megcsúszott. Zuhanni kezdett; csupán sötét foltokat látott maga körül, és borzalommal érezte, ahogy a gravitáció beszippantja a testét. Zuhanás közben, a rémület pillanataiban eszébe jutottak élete jó és rossz eseményei. Arra gondolt, hogy íme hát, elérkezett a halálhoz, amikor is érezte a csípőjéhez erősített kötél hatalmas rántását. A teste a levegőben függött. Csak a kötél tartotta, és ebben a kiszolgáltatott helyzetben kétségbeesetten felkiáltott: - Istenem, segíts!

Egy mély hang hallatszott az égből: - Mit akarsz, mit tegyek?

- Ments meg, Istenem! - Valóban úgy gondolod, meg tudlak menteni?

- Persze, hiszek neked, Uram!

- Akkor vágd el a kötelet, ami tart téged. Pillanatnyi csönd után a férfi úgy döntött, minden erejével kapaszkodni fog a kötélbe. Másnap a hegyi mentőcsapat egy megfagyott férfit talált, amint görcsösen szorongat egy kötelet. Halott teste a levegőben himbálózótt, fél méterre a talaj fölött.

A hercegnő

A hercegnő

Az egyszeri királynak volt egy gyönyörű és nagyon okos lánya. Sajnos egy ismeretlen betegség gyötörte. Ahogyan növekedett, úgy gyengült keze és a lábai, látása és a hallása is csökkent. Sok orvos igyekezett gyógyítani, de hiába volt minden. Egy öreg bölcs is jelentkezett, hogy meggyógyítja a hercegnőt, mert ő ismeri az élet minden titkát. Az udvarnokok kérték az öreget, hogy segítsen. Az idős bölcs adott a hercegnőnek egy fűzfakosarat, amelynek fedele is volt.

– Vigyázz rá és meggyógyulsz! – hangzott az ígéret. Az hercegnő nagyon örvendett és várakozástól fűtve nyitotta ki a kosár fedelét. Amit látott, nem volt megnyugtató, sokkal fájdalmasabb volt, mint az ő esete. A kosárba ugyanis egy csecsemő feküdt fekélyes kiütésekkel, szinte reménytelen helyzetben.

A hercegnő szívében a részvét a gyermek irányt annyira megerősödött, hogy nagy elhatározás született. Gondozni fogja a csecsemőt és embert nevel belőle. Ápolta, gondozta, ringatta és kényeztette. Minden finomsággal elhalmozta és mosolyogva öltöztette mindennap. Lázas betegségében ápolta és tisztába is tette, éjjel-nappal mellette volt. Mindez nem volt ám egyszerű, ő is érezte, hogy fáradt. Hét esztendő múltán valami hihetetlen dolog történt. Egy szép reggelen a gyermek nevetve ébredt és elkezdett járni is. A hercegnő ölébe vette, énekelt, táncolt és nevetett örömében. Szinte megszépülve tartotta a meggyógyult gyermeket a kezébe. Észre sem vette, hogy ő is meggyógyult.

Bruno Ferenc nyomán

A hűséges pásztor fiú

A hűséges pásztor fiú

Gerhardt, a német pásztorfiú nagyon szegény volt. Egy nap, amikor az erdőszélen, a völgyben legelésző nyájat őrizte, egy vadász jött ki az erdőből, és azt kérdezte tőle: - Milyen messze van innen a legközelebbi falu? - Hat mérföld, uram - válaszolta a fiú -, de az odavezető út csupán egy ösvény a juhok számára, és nagyon könnyen el lehet tévedni rajta. A vadász a tekervényes csapás felé nézett, és azt mondta: - Fiam! Nagyon éhes és szomjas vagyok. Elveszítettem a társaimat, és eltévedtem. Hagyd itt a nyájat, és mutasd meg nekem az utat. Tisztességesen megfizetek érte. - Nem hagyhatom el a nyájat, uram - mondta Gerhardt. - Elszélednek az erdőben, és lehet, hogy a farkasok felfalják őket, vagy rablók kezébe kerülnek. - Micsoda? - értetlenkedett a vadász. - Ez nem a te nyájad. Egy-két juh elveszítése nem jelent nagy veszteséget a gazdádnak, neked pedig többet fizetek, mint amennyit egész évben keresel. - Nem mehetek, uram - felelte egyenesen Gerhardt. - A gazdám rám bízta a nyájat, és megfizet az elvégzett munkám után. Ha elvesztegetem az időmet, ami nem az enyém, és a nyáj elvész, az olyan lenne, mintha én loptam volna el a bárányokat. - Nos - mondta a vadász -, akkor bízd rám a nyájat, mialatt te elmégy a faluba, és hozol nekem ételt, italt, és vezetőt. A nyájnak gondját viselem addig. Gerhardt a fejét rázta. - A nyáj nem ismeri a hangodat, és… - elhallgatott. - És? Nem bízol bennem? Tisztességtelennek látszom? - kérdezte dühösen a vadász. - Uram! - szólt a fiú. - Te megpróbáltál rábírni engem a kötelességem elhagyására, és azt akartad, hogy szegjem meg a gazdámnak adott szavamat. Honnan tudhatom, hogy megtartod az ígéreted? A vadász elnevette magát, mert érezte, hogy a fiú teljesen sarokba szorította. Így felelt neki: - Látom, gyermekem, hogy te hűséges és rendes fiú vagy, nem felejtelek el. Mutasd meg nekem az utat, és megpróbálok egyedül eljutni a faluba. Gerhardt ekkor felajánlotta az éhes embernek a tarisznyájában lévő ennivalót, és a vadász boldogan elfogyasztott mindent. Ebben a pillanatban feltűntek a társai, és Gerhardt legnagyobb meglepetésére kiderült, hogy a vadász nem más, mint a nagyherceg, aki az egész környék tulajdonosa. A herceg olyannyira értékelte a fiú becsületességét, hogy nem sokkal később elküldött érte, magához vette és taníttatta őt. Néhány év múlva Gerhardt nagy befolyású és magas rangú emberré vált, de holtáig becsületes és igaz maradt.

Tartalékok

Tatiosz: 

Tartalékok

“Mindenből kettőt tartsunk kéznél, ami az élethez kell.

Ekkor az életünk is kétszer annyit fog érni.

Két mosolyunk, két kedves szavunk legyen egy helyett.

Megkettőzött szeretet, türelem, jóindulat – az élet mindennapos kellékei.

A jóból, a kellemesből tartalékunk legyen, hisz kétszeresen kell azt osztogatnunk.

A természet bölcsen gondoskodott az egyről: társat rendelt mellé, hogy törékenységétől megóvja.

A férfihez a nőt a nőhöz a férfit.

Az emberhez embert.

A szeretethez szeretetet.

Mindenből kettőnk legyen.

Így ha apadna a szeretet, fogyna a türelem, csappanna a jóindulat, ott a tartalék a kezünk ügyében.

Tudjuk, hogy hol keressük őket, és boldogságunk is megduplázódik.”

(Tatiosz: Tartalékok)

Tolsztoj: A sas, a koca meg a kandúr

Fészket rakott a sas egy fán s kiköltötte fiókáit. A fa alatt pedig egy vadkoca ellette meg malacait. A sas el-elszállt, hogy zsákmányt keressen s visszatért a fiókákhoz; a koca ott túrt a fa körül, bejárt a sűrűbe, s estére meghozta kismalacainak a táplálékot. A sas és a koca barátságban éltek. De a kandúr kieszelte, hogy a sas fiait és a koca malacait elpusztítja. Odament a sashoz: - Te sas - mondta neki -, ne szállj el messzire. Tartsd a szemed a vadkocán. Gonosz terven töri a fejét: ki akarja ásni a fát gyökerestül. Látod, mindig ássa. - Azután a vadkocához sompolygott a kandúr: - Nem jó szomszédod van, koca. Hallottam az este, ezt mondta a sas a fiainak: No, fiaim, nemsokára megetetlek benneteket malachússal. Mihelyt elmegy hazulról az anyjuk, szopós malachúst hozok én nektek vacsorára. Ettől kezdve nem szállt el a sas, hogy zsákmányt hozzon, a vadkoca sem ment többé a rengetegbe. A sasfiókok is, a kismalacok is éhen pusztultak el, s felfalta őket a kandúr. Így munkálkodik az ördög is az emberek között. Ellenségeskedést, bizalmatlanságot szít, majd elpusztít.

A sánta kiskutya

A sánta kiskutya

Egy kutyatenyésztő hirdetést adott fel és plakátokat rakott ki, mivel 9 kölyökkutyája született. Az érdeklődők csak úgy özönlöttek, mivel nagyon jó hátterű kutyák kölykeiről volt szó. Egyik nap jött egy kisfiú.

- Csókolom, bácsi! Van egy kis gyűjtött pénzem, mert már nagyon régóta szeretnék kutyát. Meg szabad néznem őket?

- Természetesen. Gyere velem hátra, most éppen a házukban vannak, de kihívom őket, - válaszolta a tenyésztő.

Ahogy szólt nekik, rögtön kiszaladtak a házukból és hozzájuk futottak. Teli voltak élettel, vidámsággal csak úgy süvített a kis fülük a szélben és oda-vissza előzgették egymást. De egy a sok közül lemaradva, bicegve botorkált ki a kis házikóból. Szegényke nem tudott úgy futni, mint a többi kölyök, mert sántán született.

Ahogy a kisfiú meglátta ezt a kiskutyát, felcsillant a szeme és így kiáltott:

- Őt kérem! - Ó, aranyos tőled, de ő nem fog meggyógyulni. Soha nem fog tudni úgy futni, mint a többi kölyök, és így csak nehézkesen fog veled játszani. Hallgass rám, jobb ha inkább nem őt választod,- reagált rá a tenyésztő. Erre a kisfiú megfogta a bal nadrágszárát, és felhúzta a combjáig. A tenyésztő döbbenten látta, hogy lábprotézisa van. Szóhoz sem jutott.

- Bácsi kérem, hagy vegyem meg azt a sánta kutyát! Én sem tudok úgy futni, mint az iskolatársaim. Szükségem van egy megértő társra, aki együtt tud érezni velem! - fakadt ki magából a kisfiú. Végül a tenyésztő megfogta a sánta kiskutyát és a kisfiú kezébe tette.

- Mennyit kell önnek fizetnem, bácsi? - kérdezte kíváncsian a kisfiú.

- Neked adom ingyen! Ugyanis a szeretetért nem lehet pénzt kérni, és megvásárolni sem, légy vele boldog!

Két testvér

Két testvér dolgozott együtt a családi farmon. Az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban. Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: Nem igazság, hogy egyformán osszuk el a termést, meg a nyereséget. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell. Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját magtárárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja magtárjába zúdította a gabonát. Eközben a másik így okoskodott: Nem igazság, hogy egyformán osszuk el a termést, meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyerekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira. Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába és ott kiöntötte. Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

Egy szülő monológja gyermekéhez!

Egy szülő monológja gyermekéhez!

- Életet adtam neked, de nem élhetem le azt helyetted,

- Taníthatlak, de nem kényszeríthetlek arra, hogy tanulj.

- Szabadságot biztosíthatok számodra, de neked kell számot adnod arról, hogy mire használod.

- Elvihetlek a gyülekezetbe, de nem juthatok hitre helyetted.

- Tanácsot adhatok neked, de azt nem fogadhatom meg helyetted.

- Szerethetlek, de nem kényszeríthetem rád a szeretetemet.

- Taníthatlak arra, hogy adakozó légy, de nem kényszeríthetlek rá arra, hogy áldozatkész, irgalmas légy.

- Tanácsolhatom, hogy kit válassz barátodnak, de nem kereshetek barátot számodra.

- Tanácsolhatlak a szexualitásban, de nem tarthatlak meg tisztának.

- Figyelmeztethetlek az alkohol veszélyére, de nem mondhatok le helyetted a szeszes italról.

- Figyelmeztethetlek a kábítószer veszélyére,de nem tarthatlak vissza attól, hogy ne használd.

- Beszelhetek neked magasröptű célokról, de nem érhetem el azokat helyetted.

- Beszelhetek arról, hogy légy kedves,de nem kényszeríthetlek rá arra, hogy légy szeretetre méltó.

- Óvhatlak a bűntől, de nem lehetek helyetted erényes.

- Szerethetlek, mint gyermeket, de nem kényszeríthetlek arra, hogy Istennel élj.

- Beszélhetek neked az Úr Jézusról, de nem kényszeríthetlek arra, hogy Őt életed Urának fogadd el.

- Elmondhatom neked, hogyan kell élned, de nem adhatok neked örökéletet.

- Imádkozhatok érted, de nem imádkozhatok helyetted!

Herold.

Visszajön

Visszajön

David Livingstone (1813-1873), a nagy Afrika-kutató és misszionárius másodszor szelte át Afrikát a hozzá hű makalolo törzsbeli teherhordóival. Mielőtt elérte volna a fekete földrész keleti partját, elfogyott a pénze. A magával vitt maradék cseretárgyakkal sikerült egy Zambézi-melléki törzsfőnököt rávenni, hogy gondoskodjék a 300 férfi ellátásáról, amíg vissza nem jön Angliából, ahol pénzt akart gyűjteni. A makalolo férfiaknak megígérte, hogy amilyen gyorsan csak tud, visszatér, és egy nagy hajóval visszaviszi őket hazájukba. Livingstone elutazott. A Zambézi-környékiek nemsokára gúnyolódni kezdtek: - Azt hiszitek, hogy a fehér ember visszajön? Hol van olyan fehér ember, aki a feketékre időt és pénzt áldoz? A makalolók így feleltek: - Ti nem ismeritek a mi apánkat. Biztos, hogy visszajön és hazavisz minket. Eltelt egy év. A makalolók közül többen megbetegedtek és meghaltak. Elmúlt a második év. A Zambézi-környékiek egyre hangosabban gúnyolódtak. A makalolo férfiak annál szilárdabban hitték: Vissza fog jönni! ...És tényleg! Egy nap a távolból hullámtörést, zúgást és ismeretlen zajt lehetett hallani. Mindenki lefutott a folyóhoz. Köpködve és prüszkölve közeledett a gőzhajó, az első, amelyik feljött a Zambézin. A makalolók örömükben 'apánk, apánk!' kiáltással vetették magukat a vízbe, fölmásztak a fedélzetre, és a hűséges Livingstone nyakába borultak...

- - - Máté ev. 24/30: '... és akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen...'

(Evangéliumi életképek c. könyvből)

A VILÁGÍTÓTORONY ÜZENETE

A VILÁGÍTÓTORONY ÜZENETE

Volt egyszer egy férfi, aki hajóskapitány akart lenni. Sokat tanult és dolgozott, és kapitány is lett az egyik legmodernebb és leghatalmasabb hajón. Egy ködös éjjelen fényt pillantott meg az óceánon, amely egy másik hajó fényének tűnt. Egyre közeledett feléjük. Világosan látszott, hogy ha tovább is halad a másik hajó, akkor ütközni fognak! Gyorsan jeleket kezdett leadni a kapitány: 'Kérem irányt változtatni: 10 fok nyugatra.' Már érkezett is a válasz fényjelekkel a sűrű ködön át: 'Változtasson Ön irányt: 10 fok keletre!' A kapitány ideges lett és visszajelzett: 'Főkapitány vagyok 30 év hajózási tapasztalattal. Változtasson irányt: 10 fok nyugatra'! A válaszüzenet ez volt: 'Egyszerü tengerész vagyok, változtasson irányt: 10 fok keletre!' Erre a kapitány dühöngeni kezdett, és még egy utolsó figyelmeztetést küldött: 'Érdemrenddel kitüntetett főkapitány vagyok 30 évi tapasztalattal, és egy 50 tonnás teherhajót irányítok. Megparancsolom, hogy azonnal változtasson irányt: 10 fok nyugatra!' Máris jött a rövid reakció: 'Egyszerü tengerész vagyok, és a világítótoronyban ülök. Változtasson irányt!'

'MERT NEM AZ A KIPRÓBÁLT AKI MAGÁT AJÁNLJA,HANEM AKIT AZ ÚR AJÁNL' (2.Kor. 10:18)

A KÖVET

A KÖVET

Egyszer volt egy öreg remete, aki Isten útjai ellen sokat zúgolódott. Egyik éjjel azonban álmot látott: Megjelent előtte Isten követe, aki felszólította, hogy tartson vele. Elérkeztek egy házhoz, ahol kedvesen fogadták őket.
A házigazda így szólt: „Ma örömünnepet tartok. Megbékélt velem az ellenségem, és jó viszonyunkat azzal pecsételte meg, hogy küldött nekem egy aranykelyhet.” Másnap látta a remete, hogy Isten követe fogja és elteszi a kelyhet.
Nagyon felháborodott, de a követ csak ennyit mondott: „Hallgass! Ilyenek Isten útjai!” Hamarosan megint elérkeztek egy házhoz. A zsugori házigazda szitkozódott a kéretlen vendégek miatt, és semmiben sem járt a kedvükben. „Mennünk kell” – mondta Isten követe. És odaadta az aranykelyhet a házigazdának. A remete tiltakozni akart, de újra csak ez volt a válasz: „Hallgass! Ilyenek Isten útjai!” Este egy nagyon szegény ember fogadta be őket meglepően kedvesen, pedig neki magának és családjának is alig volt mit ennie. Miután elköszöntek, a követ felgyújtotta a szegény ember házát. A remete magánkívül próbálta megakadályozni... „Hallgass! Ilyenek Isten útjai!” A harmadik napon egy sötét tekintetű emberhez érkeztek.
Csak a kisfiával bánt rendesen, mert őt nagyon szerette. Amikor másnap útnak indultak a kisfiú elkísérte őket egy hídig, ott azonban a követ belelökte a gyermeket a folyóba. „Te képmutató ördög – kiáltotta a remete – ezek nem Isten útjai.”
A követ ebben a pillanatban fénylő angyallá változott: „Halld meg, amit mondok! A kehely meg volt mérgezve. Azt a kedves embert a haláltól mentettem meg, a zsugori viszont a halált itta belőle. A szegény ember kincset fog találni, miközben újból felépíti a házát, és ez majd minden szükségéből kisegíti. Az az ember, akinek a fiát a folyóba taszítottam, gonosz bűnöző. A gyerek, akit nevelt, gyilkos lett volna, ha nem avatkozom közbe. Elveszítése viszont majd megtérésre indítja az apját. Most megláttál valamit Isten rejtett bölcsességéből. Ezentúl tiszteld az Úr útjait!!!”

A SZERETET MINDEN MEGOLD

 

A SZERETET MINDEN MEGOLD

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron.

 Nem ismerte őket. Így szólt: "Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit. "

"A ház ura itthon van?", kérdezték.

"Nem", válaszolta az asszony. "Nincs itthon."

"Akkor nem mehetünk be, felelték. Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.

"Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!"

Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket" "Együtt nem mehetünk be a házba," felelték.

"Miért nem?" kérdezte az asszony.

Az egyik öreg magyarázatba kezdett: "Az ő neve, Jólét," mutatott egyik barátjára, majd a másikra mutatva azt mondta, "Ő a Siker és én vagyok a Szeretet."

Majd így folytatta, "Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni." Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott.

A férj megörült. "Ez nagyszerű!!", mondta "Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!" A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?" A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával. "Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!" "Hallgassunk a menyünkre," mondta a férj a feleségének. "Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!"

Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget, "Melyikőtök Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk." Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat.

Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert: "Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?"

Az öregek egyszerre válaszoltak: "Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk."

Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!

Kisfiú meg az üres virágcserép

Kisfiú meg az üres virágcserép

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán, hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt.
 "Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat és kihirdette: Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom. A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni.
Az egyik kisgyermek is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott, a magvak csak nem akartak kicsírázni. "Milyen különös" – álmélkodott a kisfiú, s végül az édesanyjához fordult segítségért. Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. Talán másik földbe kellene átültetned őket tanácsolta az anyja. A kisfiú átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat.
Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán. Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő kisfiút, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút. Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle. A kisfiú hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek. A király ennek hallatára karjába kapta a kisfiút és boldogan kiáltotta.
Ez az én becsületes kisfiam! Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett. Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel? A király ekkor így szólt: Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük. Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

A tudós és a herceg

A tudós és a herceg

Élt egyszer egy bölcs ember, akit nagyon szerettek a hazájában az emberek. Az ország gonosz hercege azonban gyűlölte, mert bizony szemben a bölccsel nem tudhatta magáénak népe szeretetét. Ezért aztán szüntelenül azon fáradozott, hogy lejárassa a mestert. Végül is kidolgozott egy tervet. Holnap (mondta a herceg) amikor az öreg a piactérre megy, hogy szóljon az emberekhez, én is ott leszek. Egy galambot fogok a kezemben tartani, és azt mondom: No tudós férfiú, mondd meg nekem, ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt? Ha azt mondja, holt, kinyitom majd a kezemet, és hagyom a madarat elrepülni. Ha azt mondja, élő, akkor megfojtom a madarat a tenyeremben, és hagyom, hogy holtan essen a földre. Mindkét esetben bolonddá teszem a bölcs embert. Eljött a másnap, és a herceg már ott állt a piactéren, jóval a bölcs megérkezése előtt. Türelmesen várakozott, és amikor a tudós megjelent és elkezdett beszélni, a herceg kivette a galambot a kalitkából, és mindenki számára hallhatóan megszólalt: -Bölcs ember!(kiabálta) Szeretnék feltenni neked egy kérdést. Ez a madár, amit a kezemben tartok, élő vagy holt? A tömeg elcsendesedett ,és minden szem a mester felé fordult.a bölcs várt egy kicsit, majd először az emberekre, aztán pedig a hercegre nézett, és azt mondta: Az, amit a kezedben tartasz, olyan amilyenné te teszed.

(John Kalench).

A pitypang bóbitája

Fésűs Éva: 

 A pitypang bóbitája

Tücsök úrfi a hegedűjét hangolta, és körülnézett a réten, hogy melyik virágnak muzsikáljon. Megakadt a szeme a pitypangon. Igazán bájos volt, amint sárga szoknyáját lobogtatta, libegtette, játszi szélben teregette, pipiskedve hajladozott, bogárkáknak bólogatott. A hőscincér kipödörte hosszú bajuszát, ha arra sétált, de még a harcias szarvasbogár is megszédült a közelében. A pitypang remegett a boldogságtól: -Ó, de szép lehetek! Mindenkinél szebb!...

Mosolyog rám a nap, körültáncolnak a lepkék, és örül a harmatcsepp, amely a szoknyámra hull! Milyen jó élni! A tücsök naphosszat erről hegedült, és a hiú pitypang öntelten hallgatta. Egyszer aztán még gyönyörűbb akart lenni. Elhatározta, hogy felteszi hófehér bóbitáját, hadd ámuljanak-bámuljanak ezek a botladozó bogarak, és hadd irigykedjék a többi virág, hogy neki ilyen is van!

Vigyázva ringatta pelyhes fejecskéjét, és jó magasra emelte, hogy mindenki lássa. Éppen akkor szaladt arra egy pajkos szellő. Belekapott a fehér bóbitába, megcibálta, és huss! - magával sodorta. Repültek a pici bolyhok szanaszét, szem nem követhette őket. A pitypang ott állt kopasz fejecskéjével a rét közepén, és sikoltozva hajladozott a szél után: - Add vissza! Hozd vissza! Gonosz szellő, fújd vissza! De hol járt már akkor az a szél!...

A pitypang gyökérlábaival mérgesen rugdalta a földet: - A bóbitámat akarom! Hozzátok vissza a bóbitámat! Könnye hullott, mint a záporeső, úgy szégyellte magát dísztelenségében. A tücsök nagyon megsajnálta és így szólt: - Ne búsulj kis virág, majd én megkeresem azt a bóbitát. Azzal mindjárt útnak is eredt. A pitypang pironkodva mélyre hajlott, hogy elrejtse magát a kíváncsiak elől, és türelmetlenül számolgatta a fűszálak zizzenését, amíg a tücsök vissza nem jött. Igen ám, de üres kézzel! - Ó te ügyefogyott! Hát mégsem találtad meg? - zokogott keservesen a pitypang. - De bizony megleltem - felelte vígan a tücsök -, csakhogy azt már soha többé nem teheted a fejedre! - Még hogy én kopasz maradjak? - kiabált a pitypang. - Mi történt a bóbitámmal? - Minden pelyhén egy-egy magocska vitorlázott, és már valamennyien beleültek a tóparti, puha földbe.

Jövő tavaszra kikelnek, és szakasztott olyanok lesznek, mint te. - Mint én? - Ugyanúgy teregetik szirom-szoknyácskájukat, örülnek a nyárnak, az éltető napsugárnak. Hát nem csodálatos? - Hiszen akkor azok az én virág-gyermekeim! - Úgy bizony. És talán közöttük is akad majd olyan, aki csak szép és büszke akar lenni, semmi több - amíg a bóbitáját el nem viszi a szél. A réti virágok összenéztek. A pitypang nem tudott válaszolni, mert valami meleg nedvecske hirtelen a torkára szaladt. Azután a füvek halkan lábujjhegyre álltak, úgy hallgatták a tücsköt, aki újra hegedülni kezdett. És mindenki megértette, hogy miért éppen most hegedüli a legszebbik dalát, amikor az már minden szépségét elhullatta.

Visszavonhatatlanok

Tatiosz: 

Visszavonhatatlanok

"A gondolat örök - amint megszületett visszavonhatatlanul éli életét.

Gondoltál-e valaha arra, hogy valaki beleláthat a gondolataidba?

Gondoltál-e valaha arra, mi történne veled, ha valaki tudomást szerezne minden titkos gondolatodról?

Gondoltál-e valaha arra, hová kerülnek azok a gondolatok, amelyeket nem mondasz ki, és nem váltasz tettekre, melyekről - úgy hiszed -, rajtad kívül senki sem tudhat?

Gondoltál-e valaha arra, mi történne a világgal, ha minden, de minden gondolatod - a szép és a jó, a kegyetlen és az irgalmatlan -, ami valaha eszedbe jutott, megvalósulna?

Gondoltál-e arra, hogy vannak helyes, és vannak gonosz gondolatok, melyek - bár nem mondjuk ki, és nem váltjuk valóra őket - saját életet élnek a világegyetem hatalmas körében?

Gondoltál-e arra, hogy az emberi gondolat a leghatalmasabb építő és romboló erő?

Gondoltál-e arra, hogy egyetlen egyben nincs különbség jó és rossz gondolat között?

Tudod-e, hogy mindkettő visszavonhatatlan?

Tudod-e, hogy van Valaki, aki a visszavonhatatlan gondolatokat elgondolta, és ez a Valaki te magad vagy, aki éppúgy örök, mint a gondolat, amelyet elgondoltál?

(Tatiosz)

TE VELEM VAGY

TE VELEM VAGY

Egy fiúnak hazafelé útjában kilométereken keresztül sötét erdőn kell átmennie. Ítéletidő van; szakad az eső a szél sűvőlt a fák koronáján át. A fiú szalad - sőt rohan végig az úton.

Akkor - mintegy tíz méterre tőle - hirtelen megszólal egy erős férfihang: "Te vagy az, János?"

Visszaretten és megáll, mint akit megbénítottak; s akkor észreveszi, hogy apja az, aki elébe jött az anyja kérésére, hogy az út utolsó, legsötétebb szakaszán át hazakísérje.

A félelem elmúlt a sötét éjszaka is megvilágosodik.

Apja kezét érzi a vállán, és lépteit hallja maga mellett. Nem fél többé, és az út hátralévő részéről többé nincs mit mondani, hiszen már szinte otthon érzi magát.

Az apja vele van, és anyja várja otthon. Minden, ami csak szükséges a mennyországhoz, itt van nálunk. "Te velem vagy". Velem van Krisztus, teljes gazdagságával, ha bízom benne.

Tanulságos Történet

Tanulságos Történet

Három asszony ment vízért a kútra. Nem messze onnan egy öreg üldögélt a padon, és figyelte, hogyan dicsérték az asszonyok fiaikat. "Az én fiam - mondta az első - ügyes és fürge. Felülmúlja fürgeségben a falu bármelyik gyermekét."

"Az én fiamnak - mondta a második - olyan hangja van, mint egy fülemülének. Ha énekel, mindenki csak hallgatja és bámulja őt." A harmadik hallgatott. "Hát te miért nem dicséred a fiad?" - kérdezte a két másik. - Nem tudom, mi miatt is dicsérhetném - válaszolta - az én fiam nem rendkívüli gyerek és nincs benne semmi különös."

Az asszonyok megtöltötték vödreiket és elindultak hazafelé. Az öreg lassan követte őket. Látta milyen nehezére esik az asszonyoknak, hogy a vödrüket cipeljék és nem is csodálkozott azon, hogy egy idő múlva letették terhüket, hogy egy kis levegőhöz jussanak. Ekkor szembejöttek velük fiaik. Az első kézre állt és cigánykereket vetett. "Milyen ügyes gyerek!" - kiáltották az asszonyok. A második egy dalba kezdett, s az asszonyok meghatottan figyelték, könnyekkel a szemükben. A harmadik fiú odaszaladt anyjához, szó nélkül átvette tőle a

vödröket és elindult velük hazafelé. Az asszonyok odafordultak az öreghez és megkérdezték "Mit szólsz a fiainkhoz?" - A fiaitokhoz? - mondta csodálkozva az öreg - én csak egyetlen fiút láttam!"

A LAVINA

A LAVINA

Magasan fenn a Svájci Alpokban pásztorfiú ül ás furulyázik. Körülötte nyája ropogtatja a dús füvet. Milyen pompás a természet. . . távolban a gleccser az "örök" hóval borítva,

Vándor közeleg a keskeny ösvényen, egy kiránduló.

- Na Fiam, hogy hívnak?

- Henriknek.

- Hány éves vagy?

- Tíz.

- Jól Van, Henrik, szólíts engem nyugodtan János bácsinak. Mondd csak, mit csinálsz itt tulajdonképpen?

Vakációnk van, és apám juhait Őrzöm.

Szép, tehát fiatal pásztor vagy. De hallottál-e már valaha a Jó Pásztorról?

- Nem, - ki az?

- Ő az Űr Jézus. Ő Isten, de lejött a mennyből a földre,hogy mint ember, meghaljon a kereszten. De most újra él, és Ő a Jó Pásztor. Juhait Ő hazavezeti az atyai

házba, azaz a mennyországba. Nincs szebb annál, mint Őt megismerni. Még jobban gondoskodik rólad, mint te a juhaidról!

- Engem is be tud vezetni az Atya házába?

- Igen, de előbb valami kell, hogy történjen. Tettél már valaha valami rosszat, Henrik?

- Igen, ezen a héten elég neveletlenül viselkedtem.

Akkor előbb meg kell kérned Őt, hogy ezt is, és a többi rosszat is, amit tettél valaha, bocsássa meg. Ha imádkozol ás mindent elmondasz becsületesen, akkor megbocsát neked, hiszen azért halt meg, hogy bűneid elvegye. Azért szenvedett a kereszten, hogy fizessen bűneinkért.

Henrik megkérdezte, imádkozhat-e ott mindjárt. Megható volt, hogy mindent azonnal megértett. Teljes szívéből meg akarta ismerni az Úr Jézust. Ott a hegyen letérdelt a fűbe ás gyermeki egyszerűséggel röviden imádkozott. Az ima szívből jött, és az ilyen imádságnak örül az Úr Jézus.

János bácsi is boldog volt, mert érezte, hogy ez a gyerek, noha kicsi volt, teljesen rábízta magát a Megváltóra. - És most megtanítalak egy mondásra a Bibliából. Rövid, mindössze ennyi az egész: Az Úr az én Pász torom. Jól meg lehet jegyezni, mert csak öt szóból áll, minden ujjadra egy szó jut. Tedd csak fel a kezedet! Öt ujjad van, ugye?

Most fogd hüvelykujjadat a másik kezedbe; AZ

most a mutatóujjadat: ÚR

most a középső ujjadat: AZ

azután a gyűrűsujjadat: ÉN

végül a kisujjadat: PÁSZTOROM.

Látod Henrik, öt szó. És mindenki, aki azt teszi, amit te most tettél, tehát megvallja bűneit, és hisz az Úrban, az elmondhatja: AZ ÚR AZ ÉN PÁSZTOROM.

A pásztor /nem egy pásztor /, mert egyedül csak Ő a Jó Pásztor.

Úr és Mester, és Mindenható.

Az Ő, és az is marad mindörökké.

ÉN is a juhai közé tartozom.

PÁSZTOROM, aki gondoskodik rólam és szeret engem.

Különösképpen azonban arra figyelj, hogy az ÉN Pásztorom, hiszen a tiéd Ő, és ezért mondhatod azt.

- Nézd csak, János bácsi, ha elmondom ezt a mondást, és közben sorban megfogom az ujjaimat, akkor a negyedik ujjamat különösen erősen szorítom meg, - hiszen Ó az ÉN Pásztorom, és én oly boldog vagyok!

János bácsi még néhányszor eljött a hegyi rétre, hogy Henriket meglátogassa. Néhány hét múlva azonban szabadsága lejárt, és Henriknek is iskolába kellett mennie.

Megjött a tél, és az olykor veszedelmet hoz a Svájci falvakra, különösen a lavinák miatt. A lavina nagy tömeg hó, amely a hegyek magaslatáról elindul ás lezúdul a völgybe. Olykor egész házakat szétrombol, és embereket is elpusztít.

Mikor egy napon Henrik hazajött az iskolából, az apja türelmetlenül várt rá és szomorú arccal mondta: "Henrik, anya beteg. Az orvos receptet írt fel, és az orvosságot azonnal el kell hozni. Tudsz azonnal indulni? Egy óra múlva itt lehetsz akkor. Én anya mellett maradok."

Henrik engedelmesen futott a szomszéd faluba a patikába. Mihelyt megkapta a gyógyszert, azonnal hazaindult. Már sötétedni kezdett, amikor a baj megtörtént. Hirtelen zúgást hallott mint valami zivatar zúgását: lavina volt. Gyorsan menekülni! De már késő volt.

A lavina utolérte, átzúdult rajta, és nagy hóheggyel takarta be.

Az apa közben egyre nyugtalanabb lett. A faluban is hallatszott a zúgás. Talán embereket is eltemetett? És hol van Henrik? Telefonáltak a gyógyszertárba, ott azonban azt mondták, hogy Henrik már járt ott és hazafelé indult. Mit tegyenek? A falubeliek elindultak, hogy megkeressék. Órák hosszat ásták a havat, a bizonytalanságtól gyötörten. Megtalálják? Él még? Végül rábukkantak - hideg volt, halott. Borzalmas fájdalom a szülőknek. De nézd csak a kezét. Az egyik ujját szorosan markolja a másik kezével, mégpedig a negyedik ujját.

Az apa rögtön megértette, mit jelent, hiszen Henrik elmesélte szüleinek, hogy megtért, és az Úr Jézus az ö Megváltója és Pásztora. Azt is elmondta, mire tanította János bácsi. Az apa lelki szemeivel szinte látta, amint jön a lavina, Henrik érzi, hogy nem tud menekülni, meg kell halnia, és akkor Barátjához, az Úr Jézushoz fordult, abban a bizonyosságban, hogy most sem hagyja el. Az ÉN Pásztorom - gondolta Henrik, és erősen megragadta negyedik ujját. Így találták meg.

De a szülei is tudták: "Henrik meghalt ugyan, de ha el is temették, - ő ott van a mennyben az Úr Jézusnál." Nagyon Fájt, hogy elvesztették kedves fiúkat; de vigasztalódtak abban a tudatban: ha majd az Üdvözítő Újra eljön, feltámad a teste is.

Gondoljatok a negyedik ujjatokra, és mondjátok: az Úr az ÉN Pásztorom.

APRÓ TÖRTÉNETEK

APRÓ TÖRTÉNETEK

Azonnali ima

Ha a vízpumpát gyakran használjuk, a víz az első nyomásra kiárad, mert magas a vízszint. De ha a pumpát sokáig nem használjuk, a vízszint lesüllyed, és hosszabb ideig kell pumpálni, mire vizet kapunk. Így vagyunk az imádsággal is. Ha készek vagyunk minden helyzetben imádkozni, akkor azonnal vágyakozunk imába foglalni kéréseinket és hálánkat. De ha elhanyagoljuk az imát, nehéz ismét imádkoznunk, mert a víz szintje lesüllyedt a kútban.

Jaj annak a keresztyénnek aki az imádságot hanyagolva, csak szavaival hangoztatja, hogy várja az Urat. Az ilyen ember várakozása teljesen értelmetlen és hamis.

A keresztyénség útja

A keresztyén útja nem középút a szélsőségek között, hanem keskeny út a szakadékok között. Nem arról van szó, hogy a keresztyénséget kipróbálták, és hiányosnak találták. Az a helyzet, hogy nehéznek találták, és ezért sohasem próbálták ki igazán. - Mahatma Gandi mondta: "Bárcsak Krisztushoz hasonló lehetnék anélkül, hogy keresztyénné legyek!"

Ki a keresztyén?

A keresztyén értelme által Krisztus gondolkodik, hangja által Krisztus beszél, szíve által Krisztus szeret és keze által Krisztus segít.

A keresztyénség és más vallások

A különbség a keresztyénség és az összes más vallási rendszer között főként a következőben fejezhető ki: az összes egyéb vallásban az emberek keresik Istent, míg a keresztyénségben a hangsúly azon van, hogy Isten keresi az embereket az Úr Jézus Krisztus által.

A valódi és álkeresztyén

Mi a különbség a névleges keresztyén és az igazi keresztyén között? Ha az álkeresztyént kiteszik a gyülekezetből, akkor úgy cselekszik, mint az a malac, amely megpróbálja kifordítani a malacólat a helyéből. Az igazi keresztyén viszont a bárányhoz hasonlóan vágyakozik vissza az akolba, hogy ismét bent legyen a többi bárány között.

Hogyan él a keresztyén?

A keresztyén kedvesebben néz - úgy, mint Jézus. A keresztyén nagyobb szívvel ad - úgy, mint Isten. Tisztább nyelven beszél - úgy, mint Krisztus. Készségesebben szolgál - úgy, mint Jézus. Nagyobb hittel jár - úgy, mint az Úr. Agapé szeretettel szeret - úgy, mint a Mennyei Atya. Lelki módon gondolkodik - úgy, mint Krisztus. Együttérzéssel észreveszi mások szükségleteit - úgy, mint Jézus. Szeretettel gyógyítja mások sebeit - úgy, mint a Mester. A keresztyén csak akkor képes mindezekre, ha Jézus uralkodik az életében.

A keresztyén és a veszély

Valaki nagyon különös zajra ébredt egy reggel. Amikor odament az ablakhoz, látta, hogy az ablaküvegen belül volt egy lepke, amit kívülről egy veréb próbált elkapni az üvegen át. A lepke nem látta az üveglapot, és minden pillanatban attól tartott, hogy megfogja a veréb, de a veréb sem látta az üveget. A veréb minden pillanatban azt hitte, hogy megfogja a lepkét, pedig egész idő alatt biztonságban volt a lepke, mert az üveg távol tartotta a verébtől. Az a keresztyén, aki Krisztusban él, Isten védelmét élvezi minden veszélyben.

Krisztus testének tagja

Egy idős asszony elfogadta Krisztust Megváltójának, és olyan nagy örömet talált ebben, hogy állandóan dicsőítette Istent, és elmondta másoknak is az örömét. Egy napon az egyik barátja így szólt hozzá: "Úgy látszik, túlságosan bizonyos vagy az üdvösségedben. Én nem lennék annyira biztos, mert tegyük fel, az Úr megengedné, hogy kicsússz a kezéből." Az idős asszony ezt felelte: "Nem teheti, mert én vagyok az egyik ujja."

Az összetört hegedű

Egy hegedűművész hangversenyt adott. A terem zsúfolásig megtelt. A művész felvette hegedűjét és olyan remekül játszott, hogy az egészen elragadta a hallgatóságot. Egyszerre csak mindenki nagy meglepetésére földhöz vágta és darabokra törte a hangszert. Ez egy olcsó értéktelen hangszer volt, - mondta a művész. Azt szerettem volna önöknek bemutatni, hogy nem annyira a hangszer a fontos, hanem az aki a hangszeren játszik.